5.rész

5. fejezet

Az éjszaka homályában a kis földszintes épület szinte elveszett a házak között, melyek tömött sorokat alkotva terpeszkedtek a széles utca két oldalán. A néma sötétséget, mely a környékre borult ezen a késői órán, csupán Oh Sehun lakásának ablakán kiszűrődő halovány fénysugár törte meg.

Az apró fényforrás egy gyertya volt, ami barátságosan világította meg a kis konyhát, melynek napsárga falai felerősítették a gyenge lángok adta derengést. Az elmosogatott edények rendezetten álltak a szárítón, s róluk időnként apró vízcseppek hullottak a konyhapultra. A falon szépen sorakoztak a fülüknél felaggatott pöttyös bögrék, melyeket Sehun hosszú évek gyűjtőmunkájával szerzett meg, s nagyon vigyázott is rájuk, főként mivel nem egyet Chanyeoltól kapott. A helyiségben egy kerek fenyőből készült étkezőasztal is állt, melyen színes kockákkal díszített vidám terítő pihent, s körülötte négy hasonló mintájú párnával ellátott szék álldogált.

Az apró láng meg-megingott a fiú sóhajaitól, miközben halovány félkörbe vonta a könnyező fiú arcát. Oh Sehun az elmúlt időszakban sokat öregedett; vonásai elmélyültek, tekintete megtört és szomorúságot sugárzott. A régi életvidám fiú ezen az estén csupán múló emlék volt már.

A konyha falán lógó naptáron ehhez a naphoz (2016. november 26.) a háromszázhatvanhármas szám volt piros filccel beírva, ugyanis majdnem egy éve volt már annak, hogy utoljára hallottak Chanyeolról. Hunnie ezen az estén is ugyanazt csinálta, mint az elmúlt majdnem teljes egy évben minden éjszaka. Lakásának konyhájában virrasztott, s imádkozott, hogy újra láthassa barátját. „Vajon él még? Az nem lehet, hogy többé ne láthassam őt…” – merült el kétségbeesetten az agyában zúgó gyászos gondolatokban.

Sehun hirtelen megrezzent, mert a háló felől halk nesz szűrődött ki. „Jaj ne! Ugye nem ébredt fel!?” – kapta rémült tekintetét a hang irányába; s teste önkéntelenül is védekező pózba rándult. Pupillái kitágultak, s feszülten figyelte, követi-e újabb zaj az előzőt. Gyomra bukfencet vetett izgalmában, jéghideg ujjai megremegtek, s azt kívánta bárcsak Yeol sétálna be a konyhába.

Choi Jaeteuk a húszas éveiben járó, határozott fiatalember volt. Sehun fél évvel ezt megelőzően ismerte meg, s mivel a fiú gyenge és kiszolgáltatott volt lelkileg, úgy érezte, jót tenne neki, ha egy határozott, erős férfi lenne mellette, aki támogatja őt a nehéz időszakban, amit barátja eltűnése miatt élt át. És ez így is történt, Jaeteuk Sehun mellett volt, mikor sorra kapta az elkeserítő híreket és akkor is, mikor már egyáltalán nem érkeztek jelzéseket Chanyeol holléte felől.

Gyászos hónapok voltak ezek, Yeol szülei képtelenek voltak elviselni fiúk halálának lehetőségét, de nem tudtak tovább élni abban a házban sem, ahol minden őrá emlékeztette őket. Így a Park házaspár Japánba költözött nyolc hónappal azután, hogy fiúknak nyoma veszett a fronton, s ekkor kezdett minden végképp tönkremenni Sehun életében.

Ezekben a hónapokban a fiú olyannyira magányossá vált, hogy jóformán képtelen volt meglenni új támasza, kedvese nélkül, ám a férfi pár hónap elteltével felfedte igazi lényét. Esténként egyre gyakrabban fordult elő, hogy Jaeteuk lerészegedett a tévé előtt borozgatva, s ilyenkor sűrűn erőszakoskodott Hunnieval, aki csak tűrte, mert félt, hogy őt is elveszíti, s akkor végleg magára marad.

A fiúnak minden nap egy újabb akadályt, egy következő, megpróbáltatásokkal terhes huszonnégy órát jelentett Yeol nélkül. Egyre inkább kezdte elveszíteni önmagát, s csupán Jaeteuk bábjaként tengette napjait. A helyzet egyre rosszabbra fordult, mikor párja úgy döntött, beköltözik hozzá. Sehun szinte fogolynak érezte magát saját lakásában, ugyanis odahaza mindig csak az történhetett, amit a férfi akart, s ha ellenkezett is, csak újabb pofonokra számíthatott.

A konyhában ücsörgő fiú megnyugodva sóhajtott fel, hisz az előző neszt nem követték újabbak. Sehun régen oly boldogan szikrázó szemeiben most csak kín és gyötrelem tükröződött, arca, s teste lefogyott, szinte csont és bőr volt.

- Holnap leszel huszonnégy éves… Kérlek, gyere haza, ünnepeljük meg együtt! – suttogta halkan a fiú, s újabb könnycseppek gurultak végig sápadt orcáján. Fél órával később, mikor az óra éjfélt ütött, a fiú elfújta a csonkig leégett gyertyát, mely a viasztócsa közepén árválkodott.

Sehun másnap reggel a postás biciklijének jellegzetes csengésére ébredt. Reménykedve rohant ki a ház elé, mint minden nap, hátha jött levél Chanyeoltól, de már majd egy éve semmi. Szinte csak megszokásból sietett ki, hogy valami rend legyen kilátástalan életében. Legalább ez egy biztos pont volt, hogy minden reggel hétkor felkelt, és kiszalad a postaládához megnézni érkezett-e valami. A kis piros ládában ezúttal két boríték pihent, reménykedve kapta ki őket a fiú, de vadul dobogó szíve azonnal csalódottan félrevert, mikor meglátta, hogy mindkettő csak számla.

Dühösen sétált vissza lakásába, s a konyhába érve kidobta a tegnapi gyertya csonkját, majd leakasztotta kedvenc, piros pöttyös bögréjét, melyet három évvel korábban kapott Yeoltól, s nekifogott kávét főzni. Csendben merengve kortyolgatta az ébenfekete folyadékot, s örült, hogy párja még nem tért magához. A reggelitől némiképp felébredve gyorsan elmosogatott, majd szokásos napi rutinját követve letusolt, és felöltözött a kis folyosóvégi beépített szekrény előtt. Kicsit összeszedte magát a fürdőben, hogy úgy-ahogy elfogadhatóan nézzen ki, majd egyenesen a galériába indult.

Sehun ugyanis egy kiállítóteremben dolgozott, ahol kortárs művészek képeit lehetett megtekinteni, és megvenni. Ő segített a vevőknek megismerkedni a művekkel, és felvilágosítást nyújtott a festőkről is, ha a műkedvelő vásárlókat érdekelte valami. Bár még csak pár hónapja kezdte a munkát, de máris napjai fénypontjává váltak azok a pillanatok, mikor a művészetről beszélhetett idegenekkel. Ilyenkor ugyanis nem kellett boldogságot színlelnie, mint Jaeteuk mellett, ugyanakkor gondolatai legalább egy kis időre elszakadhattak elveszett szerelméről, kinek hiánya betölthetetlen űrt hagyott lelkében.

- Jó reggelt szépségem! - köszöntötte őt mosolyogva a galéria tulajdonosa, Kim Hee-Jung asszony, aki ezen a napon egy sötétkék nadrágkosztümöt viselt, halványsárga blúzzal. Haja rendezett kontyba kötve pihent feje tetején; nyakát diszkrét, vékony aranylánc ékesítette. A középkorú hölgy volt Sehun főnöke, s egyben a kiállító teremben megtalálható művek felének megalkotója is. - Hogy aludtál drágám? - simogatta meg a fiú arcát együtt érzően.

Ugyan csak pár hónapja ismerték egymást, a nőt mégis nagyon megérintette a fiú tragikus sorsa s az újabb csapás, amivel az élet sújtotta. Fiaként tekintett Hunniera, s minden reggel legalább egy órát szánt arra, hogy kirángassa az ifjút keserű életuntságából.

- Köszönöm jól - hazudta Sehun, mert nem akarta, hogy Hee-Jung arcán megint csak sajnálatot lásson. Nem szerette a nő tekintetében tükröződő önképét; olyan gyengének és elesettnek látta magát ezekben a szemekben.

- És önnek kellemesen telt az estéje? - kérdezett vissza udvariasan.

- Köszönöm, szívem, igen... De most kivételesen rohannom kell, csak ezért szaladtam be - kapta el hatalmas vázlatkönyvét, ami a falnak támasztva pihent. - Legyen szép napod kis drágám, és adj el sok képet - kacsintott a fiúra, amivel apró mosolyt csalt ki Sehunból.

A nap kellemesen eseménytelenül telt Hunnie számára, aki így idejét egy Chanyeolról készített portré csinosítgatásával tölthette. Nem használt fényképet, emlékezetből rajzolt, s noha több, mint egy éve nem látta barátja gyönyörű vonásait, mégis pontosan fel tudta őket idézni, s így a papírról Yeol élethű mosolya ragyogott felé. Sehun önkéntelenül is elvigyorodott, mert eszébe jutott az a nap, mikor először rajzolta le barátját, azon a nyáron, mikor megismerkedtek. Akkor Yeol hebegve dicsérte meg rajztudását, pedig az a portré igencsak túlzó módon adta vissza Chanyeol jellegzetes vonásait, például az átlagosnál kicsit elállóbb füleit. Sehun felkacagott, mikor felidézte a képet, mely nagyobb eséllyel hasonlított egy kis elefántra, mint barátjára.

Mikor elkészült az utolsó simításokkal is, szép kacifántos betűkkel írta a papír tetejére, hogy "Boldog születésnapot". Mosolyogva nézte a képet percekig, majd odahajolt, és apró puszit adott a papírról rátekintő barátja ajkaira.

- Hiányzol, hyung, hol késel már?" - suttogta halkan, majd egy határozatlan mozdulattal becsukta a vázlatfüzetet.

Bár még csak hat óra volt, az utcát sötétség fedte, ami még összefüggőbbé vált, mikor a galéria fényei is kialudtak. Sehun nyakáig begombolta fekete szövetkabátját, s egy halványsárga gyapjúsálat tekert köré; vékony ujjait kesztyűbe bújtatva indult el bevásárolni, miután bezárt.

A kis bolt félúton feküdt a hazafelé vezető úton. A fiú rutinosan lépett a kis üzletbe, elmart egy kék kosarat, és szinte odapillantás nélkül emelte le a polcokról a vacsora hozzávalóit, majd beállt a sorba, és fizetett, mint minden este. Ezek a kis megszokások tartották egyensúlyban az életét, így még véletlenül sem intézte el a bevásárlást az ebédszünetben vagy reggel munkába menet. Egy jól megpakolt zacskó társaságában folytatta útját, amiben főként zöldségek, sajt és joghurt rejtőzött, no meg persze egy üveg bor Jaeteuknak.

Hazaérve azonban Sehun szokatlan dolgot tapasztalt. A kis piros postaláda kallantyúja fölfelé fordítva jelezte, hogy levele érkezett. Hirtelen annyira meglepődött, hogy percekig csak állt a hidegben és méregette az áthűlt fémdobozt, mely lehet, hogy valami olyasmit rejtett, amire immáron háromszázhatvannégy napja várt.

Lassan nyitotta ki a láda apró ajtaját, s egy köteg levelet pillantott meg. Szinte ugyanebben a pillanatban hangosan megdörrent az ég jelezve, hogy közeledik a beígért eső. A levelek egy fekete, szatén szalaggal voltak átkötve, Sehun remegő kezét a kesztyűből kibújtatva nyúlt a méretes köteg felé. Próbálta kiolvasni a borítékon álló betűket, melyek ismeretlen kézírással íródtak. „Az egyetemi kollégiumból küldték, mit akarhatnak?” – tűnődött el a fiú, mikor végre sikerült kiolvasnia a macskakaparást. Az eső lassan csöpögni kezdett, így Sehun megsürgette lépteit. A házba érve kibújt gyorsan kabátjából és cipőjéből, majd a konyhába sietett, ahol sietve ült le az ebédlőasztalhoz. Kioldotta a masnit, és feltépte a borítékot, melynek címzését már korábban elolvasta.

„ Tisztelt Oh Sehun,

Annak reményében írunk Önnek, hogy végre sikerült megfelelő címre kézbesíteni a leveleket. Sajnos új tartózkodási helyéről nem értesítette az egyetemet, így nagy nehézségek árán sikerült csak kontaktot találnunk Önhöz. Ezek a levelek az Ön régi kollégiumi szállására érkeztek...”

Sehun nem is olvasta tovább, hanem azonnal félredobva a kezében pihenő levelet a következő boríték után nyúlt. Feltépte, s sietve széthajtogatta a megviselt papírt.

„ Szia Hunnie!

Tudom, tudom, hónapok óta nem hallottál felőlem, de nem az én hibám volt. Északon vagyunk, ennél konkrétabbat nem írhatok, de könnyen lehet, hogy még így se jut ki a levél. Hírzárlat van… Mekkora hülyeség! Tegnap meghalt a barátom, akiről legutóbbi találkozásunk alkalmával meséltem neked… Szegény fiú a karjaim közt halt meg. Sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Miért hagytad, hogy katona legyek? Nem akarom látni több ember halálát…

Ne is figyelj rám… Te hogy vagy? Remélem jól, és anyáék is… Add át nekik öleléseim.

Hiányzol…

Puszil,

Chanyeol”

Sehun szemei azonnal könnybe lábadtak, ahogy elolvasta ezeket a sorokat.

 – Tudtam, hogy él! – mondta halkan, s azonnal a következő levél után kapott. Feltépte, s már olvasta is.

„ Kedves Sehun!

Már biztosan tudom, hogy előző levelemet sem kaptad meg… Egy levelet sem engednek ki… Hónapok teltek el azóta, de én azért megírom ezt, mert legalább ilyenkor olyan, mintha itt lennél és veled beszélgetnék.

Képzeld, pár napja megöltem egy embert… Még leírni is rémes. Ez még annál is szörnyűbb volt, mint mikor a barátomat láttam meghalni. Átkozom a napot, mikor katonának álltam.

Remélem, ti jól vagytok, és jól sikerültek a záróvizsgáid. Most már biztosan végzett művész vagy. Fogadd gratulációmat, ha egyáltalán megkapod valaha ezt az átkozott levelet. Hihetetlen, hogy a huszonegyedik században is képes a katonaság olyan hírzárlatra, hogy menten a második világháborúban érzem magam.

Hiányzol… Nagyon! Szeretnék most veled lenni… Nem ebben a hideg sátorban, ami még be is ázik. A régi kunyhóra emlékeztet, emlékszel még rá? Arra nyárra?

Forrón ölel barátod

Chanyeol”

A papír itt-ott nedves lett Sehun könnyeitől, melyeket mosolyogva törölgetett arcáról, közben újabb levélért nyúlt.

„ Szia Hunnie!

Ne haragudj, hogy megint nem írtam sokáig, de megsérültem. Beszedtem egy lövést, most is kórházban vagyok még.Bocsánat, ha olvashatatlan az írásom, de nehezen tudok így írni. Nem akarlak megijeszteni, de elég komoly… De hagyjuk is, biztosan rendbe jövök!

Időközben Jaeteuk lépett a házba s beköszönt Sehunnak, aki nem reagált rá, mert annyira elmerült a levelekben. A férfi ingerülten közelített a fiú felé, s ezúttal hangosabban köszönt rá, de ő újfent válaszra sem méltatta őt. Egyre csak a levelet olvasta...

Már két műtéten túl vagyok, de még nem bírok lábra állni. Lehet, hogy örökre nyomorék maradok? Hunnie… miért hagytad, hogy idejöjjek? Meg kellett volna akadályoznod, ez a te hibád… Miattad jöttem el. Nem bírtam melletted lenni, és nézni, hogy mindenféle pasikkal lógsz, akik nem is szeretnek. Miért nem értetted meg, hogy szeretlek? Bármit megtettem volna érted… Mindegy… Valószínűleg ezt a levelet se kapod meg soha. Pedig ha megkapnád, végre megértenéd, hogy

Jaeteuk kitépte Sehun kezéből a levelet gyilkos pillantások kíséretében.

- Mondom harmadszor is. Szia Sehun… Ha szólok hozzád, válaszolj nekem, értetted? – markolta meg a fiú csuklóját, és felrántotta a székről. - Mik ezek a kurva levelek? – Alkoholos lehelete megcsapta a fiú arcát.

- Add vissza! – kiabált rá Sehun életében először párjára, amitől a másik meg is lepődött, de csak még nagyobb haragra gerjedt tőle.

- Hogy merészelsz kiabálni velem te kis korcs… - pofozta fel a fiút, és a földre lökte, majd tekintetét a levélre emelte. - Csak nem írt a halott barátod? Oh ez az utolsó levél tőle, vagy mi?

- Nem tudom, még nem olvastam végig. Add vissza, kérlek… - kezdtek el potyogni Sehun könnyei egyre sűrűbben.

A férfi gúnyosan felhorkantott, majd összehajtotta a levelet. Egyenesen a fiú szemébe bámult, majd gyors mozdulatokkal apró darabokra tépte az írást. Sok kegyetlenséget elviselt már Hunnie ennek az embernek, de ilyet még soha nem érzett. Valami újra éledt benne a régi énjéből, és dühösen rontott neki a férfinak, ki fogadta ütéseit, sőt viszonozta is őket.

- Gyűlöllek te szemét… - ütlegelte párját, de az fölé kerekedett, és kemény pofonokkal viszonozta közeledését. Sehun ajkából kiserkent a vér, kezdte feladni a küzdelmet, átadta magát a keserűségnek, hogy nem tudja már meg soha Yeol utolsó szavait. Jaeteuk a konyhába ment, miután a földön hagyta a könnyező fiút. Összeszedte, s meggyújtotta az összes levelet, amit párja már elolvasott, s az utolsót is, amit még ki sem bontott. Majd kivette a szatyorból az üveg bort, s arcán elégedett vigyorral vonult a hálószobába.

Hunnie csak egy órával később bírta végre abbahagyni a sírást, s feltápászkodni a hideg padlóról. A konyhában a csapban találta az elégett levelek maradványait, de inkább csak hamu volt, semmi olvasható darab nem maradt belőlük. Ajka kezdett feldagadni, így a hűtőből kivette a jég akut, ami már be volt készítve, hisz nem ez volt az első alkalom, hogy Jaeteuk megverte őt. De most végre visszaütött, kezdett visszatalálni önmagához, s ez egyedül Chanyeol érdeme. Nehéz szívvel gondolt a levélre, hogy Yeol őt okolta sérülése miatt. „Vajon felépült?” – tűnődött el, s hogy elterelje gondolatait nekiállt összetakarítani a levelek romjait. Gondosan felsöpörte a hamut, s a papírdarabokat, majd kivette a szemeteszsákot, és úgy ahogy volt, egy vékony pulóverben indult ki a kukához.

Nehéz szívvel állt meg a szemetes előtt, s felnyitva tetejét dobta ki Yeol üzeneteinek maradványait. Megrendítő érzés volt, nem is bírt könnyen napirendre térni felette. Lehelete látszott a hidegben, nagyon fázott, mégsem nem bírta tagjait mozgásra bírni. Az eső már nagy cseppekben hullott rá, átnevesítve öltözékét, de ő továbbra is csak gondolataiba merülve ácsorgott.

- Meg fogsz fázni…

Sehun gyomra bukfencezett egyet a rég nem hallott, mély tónusú hang hallatán. Azonnal megfordult, s tekintete találkozott a jól ismert, gyönyörű szemekkel. Ében fürtjei dúsan keretezték arcát, halvány bőre szinte világított a sötétben. Pillantása ugyanolyan igéző volt, mint mikor utoljára látta.

- Channie… - nyögte ki Sehun, s azonnal Yeol ajkaira tapadt. A fiú megbillent barátja súlyától, de mohón viszonozta annak csókjait. Percek múlva váltak csak el egymástól, s az idősebb hüvelykujjával óvatosan végigsimította Hunnie kisebesedett ajkát.

- Ki bántott? – nézett rá vészjósló tekintettel.

- Hogy ki bántott? Szerinted ez most a legfontosabb?? Hol voltál te szemét? – ütötte vállon barátját a fiatalabb.

- Majdnem belehaltam annyira hiányoztál! Nézz csak rám… Egy roncs vagyok. Hidd el ez a kis sérülés semmi ahhoz képest, amilyen kínokat miattad álltam ki. Hogy tehetted ezt velem? – könnyezett Sehun. - Azt hittük meghaltál…

Chanyeol megrendülten figyelte barátja kirohanását, majd megfogta felé lendülő kezét, s magához húzva átkarolta a remegő fiút.

- Teljesen átfagytál – Yeol szétnyitotta kabátját, és úgy ölelte magához Sehunt, kabátjával takargatva be didergő kedvesét, s az eső elől az udvarban álló terebélyes diófa alá húzódtak.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak Sehun…- mondta halkan. – Hidd el, én nem ezt akartam. Nem szerettem volna mást, csak kiszakadni a szánalmas életemből. Valami férfiasat akartam csinálni, hogy legalább kicsit olyan legyek, mint azok a macsó fazonok, akikért annyira odavoltál mindig is - nézett zavartan barátjára az idősebb. - Írtam én neked, de nem továbbították az üzeneteket, vagy nem tudom. Én tényleg végig akartam ezt csinálni, de egyszerűen nem bírtam. Nem való ez nekem… Tiszta szánalmas vagyok… - kis szünetet tartott. - Hidd el, én sem akartam nyomorékká válni, de már nincs mit tenni – magyarázkodott tovább Chanyeol.

- Micsoda? Miről beszélsz? – nézett fel rá értetlenül Sehun. Yeol nagyot sóhajtott, majd újra szóra nyitotta ajkait.

- A lábam… Még mindig nem tökéletes, sántítok, sose lesz már olyan, mint régen. Le is szereltek a katonaságtól, mert már semmire nem vagyok jó – hajtotta le a fejét gondterhes pillantások kíséretében.

- Ne beszélj így. Engem nem érdekel, hogy jó-e a lábad vagy sem. Az sem érdekelne, ha nem lenne lábad. Szeretlek Chanyeol… Érted? Szeretlek! És nem akarom, hogy újra magamra hagyj… Veled akarok lenni! – emelte fel barátja arcát Sehun, s mélyen a szemébe nézve simult újra ajkaira, s szenvedélyes csókban forrottak össze az éjszaka homályában.

- Gyere velem haza! Apáékkal beszéltem, és nekem adták a házat. Tudom, meg van a saját életed, aminek már nem vagyok része. De… Költözz hozzám, kérlek… - simogatta hüvelykujjával Hunnie arcát, mikor elváltak egymástól. – Benne vagy?

A fiatalabb percekig hitetlenkedve nézett fel barátjára. Nem tudta felfogni, hogy percek leforgása alatt visszakapta élete legfontosabb emberét, s minden, amitől azt hitte, hogy megfosztotta az élet, most újra karnyújtáson belül volt.

- Persze, hogy hozzád költözök – bújt a fiú könnyezve társához. Úgy érezte, mintha az ólomsúlyok, melyek eddig lelkét nyomták, most egy pillanat alatt lehullottak volna róla. Megkönnyebbülten adta át magát a tökéletes pillanatnak, végre újra ölelhette barátját, végre újra érezhette illatát, s ajkai simogatását. Érezte bőre érintését, szívének dobbanását, karjai féltő ölelését.

- Szeretlek – suttogta Chanyeol, de Sehunt elnémították fojtogató könnyei, így csak bólogatásával jelezte barátjának, hogy ő is viszonozza érzéseit.

Ezen az estén látta utoljára Sehun Jaeteukot, aki búcsúzóul kapott egy kisebb verést Chanyeoltól miközben barátja összecsomagolt, s végleg kiköltözött a kis lakásból. A taxiban Hunnie még hátrafordult s szemével követte, ahogy távolodtak a háztól. Érezte, hogy ezzel maga mögött hagyja élete legrosszabb időszakát, s most már minden rendben lesz.

- Boldog szülinapot! – mosolyodott el Hunnie percekkel később a kocsiban, s egy könnyed csók után visszahajtotta fejét párja vállára, s nagyot sóhajtva hunyta le szemeit, végre gondtalan szívvel pihenhetett meg. Rövidesen el is aludt Yeol vállán a kocsiban, a város másik felén lévő ház felé zötykölődve. Kezével egy pillanatra sem eresztette el frissen visszaszerzett kedvesét, s úgy érezte, végre minden rendben van, s hogy most már senki se választhatja el őket egymástól. Talán csak én…

4.rész

4.fejezet

Jól ismertem ezt a helyet; a hófehér ötemeletes, régi vágású épület évtizedek óta itt állt, s én számtalanszor látogattam már el ide korábban. A szürke, borongós folyosókon haladva emlékeimbe villantak azok az esetek, mikor megfordultam ezen a helyen, mely a legkevésbé sem volt barátságosnak nevezhető. Persze, a közhiedelem szerint én mindig itt ólálkodok, de ez tévedés, csupán akkor jöttem a katonai kórházba, ha szükség volt itt rám.

A labirintusszerű épületben egyre feljebb érve még én sem éreztem magam kellemesen, ahogy az időnként felvillanó lámpák bizonytalan fényével megvilágított hosszú folyosón haladtam. Lépcsősort lépcsősor követett, s lassan feljutottam a harmadik emeletre, melynek falai kellemesnek szánt zöld színben pompáztak, ám határozottan nem érték el a kívánt hatást. Pont ugyanolyan nyomasztó volt ez a folyosó is, mint az összes többi.

Lassan sétáltam el az ajtók előtt; háromszázhármas, háromszáznégyes, háromszázötös, ez volt az. A háromszázötös szoba, ahol épp egy öreg katona, Choi Dong-Sun feküdt a kényelmetlen kórházi ágyban. Családtagjai körülállták őt, felesége s gyermekei sírtak, és Istenhez könyörögtek szerettük lelkéért. A szoba előtt álltam meg, de még nem mentem be, mert ha nem is sok, de egy kis ideje még volt hátra.

Mindig érdeklődve figyeltem ezeket a jelenetek, ahogy az emberek ösztönből fakadó gonoszsága hirtelen semmivé foszlott az utolsó percekben. A búcsú pillanatában pontosan tudták, mi a helyes, hogy mik a fontos dolgok, és az apró sérelmek hirtelen jelentőségüket vesztették. Ezekben a pillanatokban olyannyira őszinték és jók az emberek, hogy még maguk is elhiszik, hogy megérdemlik a kegyelmet, amire oly hőn vágyakoznak.

Elmosolyodva figyeltem a búcsú pillanatait, pedig, ha tudták volna, hogy létezésük egészéhez képest ez az idő, amit ezután külön kényszerülnek tölteni, hihetetlenül elenyésző. Az öreget azon a napon magammal vittem, az asszonyát négy évvel, a fiát húsz évvel, a lányát pedig huszonöt évvel később, ám azután az örökkévalóság várt rájuk… Mégis mindig megvolt ezeknek a pillanatoknak a bája és a jelentősége is, hisz ez kellett ahhoz, hogy odaát már sérelmek, megbánás és szomorúság nélkül létezhessenek tovább; ezek ugyanis csupán a földi élet sajátjai.

Még volt egy kis időm, így benéztem a szomszédos háromszázhatos szobába, ahol egy frissen végzett katonatiszt készült a bevonuláshoz szükséges orvosi vizsgálatokra. Igen nagy meglepetés volt őt itt látni, hisz mikor utoljára találkoztam vele - három évvel ezelőtt, nagyapja temetésén – még egy határozatlan ifjú volt, ki csak sodródott az árral. Fogalma sem volt akkor még, hogy mihez kezdjen életével.

A fiú sokat változott. Gyermeki vonásai noha megmaradtak, arca kiegészült pár olyan láthatatlan ránccal, melyek határozottságot, magabiztosságot és komolyságot kölcsönöztek neki. Még néhány centivel magasabb lett, széles vállaira és karjaira szálkás izomzat rakódott, s tekintete valami megfoghatatlan elszántságot sugárzott.

- Jó napot! Neve? – kérdezte a vizsgálatot végző orvos.

- Park Chanyeol.

- Kora?

- 22 év.

- Vetkőzzön le… - húzta el a függönyt az öreg, és megkezdődött a hosszú kivizsgálás, amin a hivatásos katonáknak kötelezően át kellett esniük.

A fiú két órával később lépett ki újra a napsütötte utcára, s elmerengve indult hazafelé. Gondolataiban folyamatosan azt latolgatta, vajon meglátogassa-e barátját annak kollégiumi otthonában.

Oh Sehun ugyanis élte a főiskolások gondtalan életét. Ha volt kedve belátogatott az óráira, ha épp nem volt indíttatása, akkor csak barátaival töltötte el idejét. Minden este szórakozni jártak, s egyre kevesebb időt töltött Yeol társaságában. Lényéből már rég eltűnt az a gyermeki ártatlanság, ami évekkel azelőtt még a fiú sajátja volt.

Az igazság az volt, hogy az utóbbi időben Hunnie minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a lehető legkevesebb köze legyen a valósághoz. Ivott, füvezett, időnként még komolyabb drogokat is kipróbált. Nem bírta ugyanis elfogadni, hogy barátja tiszti főiskolára járt. Ezekben az években igen eltávolodtak egymástól, Sehun tudatosan próbálta távol tartani magától régi barátját, mert az a kényszerképzet gyötörte, hogy őt is el fogja veszíteni, és ez a gondolat lassan az őrületbe kergette.

Azon a napon, mikor Chanyeol bejelentette, hogy felvették a tiszti főiskolára, mondván ő hivatásos katona akar lenni, és az országot kívánja szolgálni, Sehun hihetetlen haragra gerjedt. Gyűlölte barátját, amiért őt meg sem kérdezte. Semmi szerepe nem volt a döntési folyamatban, legalábbis ő ezt hitte, és ettől jelentéktelennek érezte magát; mintha Chanyeol életében ő nem lenne elég fontos ahhoz, hogy bármit is befolyásoljon.

Már több, mint három év eltelt azóta, s ők időközben úgy-ahogy kibékültek, de már semmi nem volt olyan köztük, mint régen. Nem tudott többé testvérként, sőt még legjobb barátként sem tekinteni Yeolra. Nem volt képes megbocsájtani neki, hogy önszántából akar kilépni életéből, s őt magára hagyva vonul be hivatásosnak, amire bizony rövidesen számítani is lehetett.

- Hallo – szólt bele a telefonba Sehun, mikor végre felvette a kitartóan csörgő készüléket.

- Szia, én vagyok. Mit szólnál hozzá, ha az estét együtt töltenénk? – kérdezte Yeol, s igyekezett nem túlságosan izgatottan beszélni, de szíve most is, mint mindig, vadul kezdett verni, amint meghallotta barátja ismerősen csengő, mélytónusú hangját.

- Persze Channie… Mikor érsz ide? – mosolyodott el a fiú akaratlanul is, mert bármennyire is haragudott barátjára, számára mindig ő volt a legfontosabb ember az életben. Nem engedhette meg magának, hogy teljesen kizárja őt az életéből, legalább ilyenkor, mikor nagy ritkán találkoztak kénytelen volt beismerni magának, hogy mennyire hiányzik neki barátja.

Az utóbbi időben minden olyan bonyolult lett kettejük között. Messze volt már az a régi, gondtalan gyermekkor, mikor bármit megbeszélhettek egymással. Mostanában, ha találkoztak mindig csak kissé feszülten és zavartan tudtak egymással beszélgetni. S Sehun kezdett időnként elidőzni barátja kinézetén is, mikor az egyre izmosabban jelent meg otthonukban. Ilyen téren jót tett neki a katonai iskola, de ezt Hunnie sosem ismerte volna be.

- Itt vagyok nem messze; veszek valami kajának valót, és megyek is. Maximum egy óra és ott leszek – tette le megkönnyebbült szívvel a telefont az idősebb.

Sehun azonnal nekiállt kitakarítani a kis egyszemélyes kollégiumi szobát. A szerencsések közé tartozott, hisz nevelőszüleinek a pénz nem volt akadály, így egy olyan szobát kapott, aminél a kényelmes, tágas franciaágyas hálóhoz külön konyharész és saját fürdő is tartozott, így semmiben sem kellett osztoznia másokkal.

Alig egy órával később Chanyeol kopogtatott a kollégiumi szoba tömör fa ajtaján, ami kisvártatva fel is tárult.

- Hyung! - ölelte meg egyből Hunnie rég nem látott barátját. A hosszú ölelés mindkettejük lelkének jól esett, noha nem volt már olyan közvetlen, mint régen. A ki nem mondott neheztelő érzések, melyeket Sehun megtartott magának, s a kettejük között megváltozott kapcsolat feszültté tette ezt a boldog pillanatot. Lassan kibontakoztak egymás karjaiból, s beljebb haladtak, majd egy-egy üveg sörrel kezükben foglaltak helyet a kanapén.

- Mesélj, hogy megy a suli? Sikerültek a vizsgáid? – nézett átható tekintettel Yeol a fiatalabbra. Maga sem értette, miért érzi magát úgy, mint valami kínos első randin, mikor már ezer éve ismerik és szeretik egymást.

- Hm, fogjuk rá, a többsége sikerült – vakarta meg tarkóját zavarában Sehun, s lassan belekortyolt a hideg sörbe. – És veled mi a helyzet? Kibékültetek Shinnel?

- Nem. Annak már vége. Visszaadta a gyűrűt, azt mondta, nem vár rám többet, amit meg is értek – vonta meg vállait Yeol közönyösen. Valahogy egész lényében volt valami nemtörődömség, s ez Hunnie-nak is szemet szúrt.

- Nem kéne ilyen könnyen lemondanod az emberekről – mondta duzzogva a fiatalabb, aki inkább saját barátságukra utalt ezzel. A lány sosem volt neki különösebben szimpatikus, így nem bánta, hogy vége lett köztük mindennek, s nem kell többet elviselnie annak idegesítő társaságát.

- Hiba volt megkérni a kezét, hisz tudtam, hogy katona leszek. Csak... Valahogy úgy éreztem, ezt várják tőlem. De többé ilyesmivel már nem foglalkozok - jegyezte meg komoran, majd új, könnyedebb beszédtémát keresett.

Az órák igen lassan vánszorogtak előre, időnként Yeol már kezdte őszintén megbánni, hogy felment barátjához. Nem gondolta, hogy ennyire kínos és feszengős hangulat lesz közöttük. Ám nemcsak az órák, hanem a sörösüvegek is szépen gyarapodtak az asztalon, egymást libasorban követve sorakoztak, s a fiúkban lévő feszültség idővel kezdett kissé felengedni, hála az alkohol jótékony hatásának.

Sehun berakott pár új számot, amikre mostanában szokott barátaival bulizni, amikről kikérte testvére véleményét. Sokat beszélgettek az egyetemről, ismerősökről, a családról, sőt, Yeol kifaggatta alaposan párkapcsolatairól is a fiatalabbat, ami jelenleg nem volt neki. A nap időközben lenyugodott, s Sehun odatett egy kis vacsorának valót, ami fél órán belül finom illatot árasztva gőzölgött tányérjaikon.

Kellemesen bágyadt hangulatban költötték el vacsorájukat, melynek végeztével a fiatalabb mindent behalmozott a mosogatóba, majd visszaült barátja mellé. Chanyeol úgy érezte, hogy elérkezett az idő, hogy látogatása igazi céljára térjen. Nagy levegőt vett hát, és a közepébe vágott.

- Hétfőn bevonulok. – Csupán két szó volt, mégis megannyi jelentést hordozott magában. Egyszerre volt hősiesen megindító és gyászosan baljóslatú. Hunnie egy ideje tudta, hogy el fog jönni ez az idő, s így, hogy tudatosan készült már rá, képes volt nem összeomlani a hír hallatán.

- Értem – válaszolta halkan. Bár fojtogatták könnyei, de nem akart engedni azok erőszakos parancsának; többé nem…

Annyi ki nem mondott szó, át nem élt érzés feszült ekkor közöttünk, de még mindig nem voltak képesek őszintén beszélni ezekről. Chanyeol továbbra is magában tartotta, hogy szereti Hunniet, jobban, mint valaha. Sehun pedig nem beszélt arról, hogy mekkora fájdalmat okozott neki barátja azzal, hogy katonának állt, hogy retteg, hogy el fogja veszíteni őt, s nem biztos benne, hogy képes lesz nélküle élni.

Sehun felállt a kanapéról, és összeszedte a kis fenyőből készült dohányzóasztalról az üres sörösüvegeket. A konyhába ment velük, magával vonszolva ólomsúlyú szívét s a gyásszal kormolt gondolatokat, melyek fejében cikáztak. Percekig állt a csap előtt. Eleinte még úgy próbált tenni, mintha mosogatna, de lassan ez a gyenge álca is elhalt. Kővé dermedve figyelte a vékony sugárban folydogáló vizet, s hirtelen eszébe jutott az a régi nap a nyári táborban, mikor a beáramló esőt leste a kunyhóban. Minden csepp egy újabb késszúrás volt, mely Sehun vergődő szívének közepébe hatolt.

Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, hogy barátja időközben felállt, s mögé sétált. Csak akkor eszmélt fel, mikor Yeol vékony, de izmos karjai köré fonódtak, s lágyan ölelték a sokkot kapott fiút.

Valóban nem voltak a szavak mesterei, ekkor mégis kezdték pontosan érteni egymást. Sehun kiélvezte az idősebből áradó melengető szeretetet, mely hivogatóan szólította magához. Lassan megfordult társa ölelésében, s átkarolta annak nyakát. Hosszan, mélyen néztek egymás szemébe, kiolvasva abból mindazt, amit tudniuk kellett ezekben a pillanatokban. Chanyeol végül nem habozott tovább, odahajolt barátjához, és gyengéden ajkaira simult.

Utólag visszanézve ez a csók volt a kezdete mindennek, az összes álmatlan éjszakának, a vágyódással töltött nappaloknak s a számtalan boldog órának, melyek a következő években vártak rájuk. Persze ők ezt akkor még nem tudták. Csókjuk perceken belül egyre inkább kibontakozott; Sehun vágyakozva vezette át nyelvét barátja ajkai közé, kinek lelke majd kiszakadt mellkasából, hogy végre karjaiban tudhatta szerelmét.

Yeol ölébe emelte a fiatalabbat, ki lábait átkulcsolta hyungja dereka körül, s egyre szenvedélyesebben viszonozta annak odaadó csókjait, hisz nem tudta, lesz-e még rá lehetősége. Chanyeol lassan közeledett a kanapé felé, minden lépés után percnyi szünetet tartva, hogy kiélvezhesse társa forró vágyakozását, ám édes terhét egy pillanatra sem engedte lejjebb; végül óvatosan foglalta el korábbi helyét a bársonyborítású ülésen, ölében tartott szerelmével. A fiúk hosszan viszonozták egymás szenvedélyes csókjait, de vágyuk egyre többre sarkallta őket. Egy pillanatra elváltak, s sokatmondóan néztek egymás szemébe.

- Biztosan akarod? – suttogta vággyal perzselt hangon Yeol, miközben dús ajkaival barátja szép ívű vállán simított végig, s gyengéd csókokkal borította annak puha bőrét.

- Ki tudja, mit hoz a jövő… - Hunnie hangja elcsuklott a gondolatra, hogy barátja nem veszélytelen helyre utazik hétfőn, s könnyen lehet, hogy soha nem látja viszont.

- Azt akarom, hogy te legyél…- nagy sóhaj hagyta el a fiú ajkait, miközben Chanyeol nyakának érzékeny pontját kezdte csókolgatni – az első.

Az idősebb arcán hálás mosoly terült szét, mert legvadabb álmaiban sem remélte, hogy Sehun még szűz. Gyengéden csókolgatta tovább, s simogatta puhán társa hívogató parfümillatba burkolózó nyakát, mitől a fiatalabb halk sóhajokat hallatott. Lassan szabadultak meg ruháiktól, egyre nehezebben fékezve meg a bennük lángoló szenvedélyt.

Másnap reggel Sehun boldogan ébredt. A hajnali fény nehezen tört át a sötétítő vastag anyagán, így az egész szoba fáradt félhomályba burkolózott. A fiú mosolyogva figyelte barátját, ki édesen aludt mellette a türkizszín ágynemű melengető ölelésében. Hunnienak eszébe jutottak az előző este képei; a szenvedélyes csókok, a pillanat, mikor egymás tekintetét rabul ejtve végre eggyé váltak, a vágytól fűtött, forró sóhajok, a kéjes nyögések, melyeknek még emlékei is zavarba hozták. S persze, az a csodálatos pillanat, mikor vágyódásuktól mámorosan remegve, egymásba fonódva teljesedtek be.

Sehun tudta, hogy ez az este semmin nem változtatott, hisz Yeol pár nappal később bevonul, s ez ellen már nem volt mit tenni. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy köztük már semmi sem a régi. Végre helyére kerültek a kirakós elemei. Megértette, hogy miért haragudott meg annyira barátjára, hogy miért voltak oly feszültek az utóbbi években egymás jelenlétében, s hogy valóban nem legjobb barátok többé. Ez már valami sokkal több volt annál…