8.fejezet Vége

8. fejezet

Ez a fejezet a történettel megegyező című versem soraira épült.

Elnehezült pilláit időnként megemelve nézett maga elé a férfi. Eleinte csak a lemenő nap sugarainak melegét érezte szemhéjain, majd fokozatosan kivilágosodott, s az eddig őt körülvevő sötétség semmivé lett. Kinyitva szemeit először az egyszerű, hófehér vászonhuzatot pillantotta meg, melyen kötelező jelleggel fel-felbukkant a vöröskereszt, mely egyetemes jelként tudatosította benne, hol is van.

„Komor homályból lassan kilépek Én.

Tekintete lassan tovább siklott, s rövidesen megütközött a vékony, átlátszó csövön, mely kézfejéből vezetett egészen a mellette álldogáló fém állványon lógó infúzióig. A víztiszta sóoldat unottan csöpögött egyre nagyobb időközöket tartva, míg végül el nem némult teljesen. Pillantása a mellkasán pihenő jellegzetes tapadókorongokra vándorolt, melyek az ágy mellett tüsténkedő géphez kötötték betegüket, kinek szívdobbanásait halk csippanásokkal jelezte a készülék.

Jöttömre nem marad más, csak a remény.

Sehunt nem először fogadták ezek a hangok, s képek ébredéskor. Most is, mint az ilyen esetek mindegyikénél gyengének, erőtlennek érezte magát. A roham ugyan elmúlt, mégis ugyanolyan nehezére esett mellkasát emelgetve levegőhöz jutnia, de hála a gyógyszereknek legalább az izzó fájdalom elmúlt. A kínzó érzés, melyben mintha minden sejtjének szenvedése koncentrálódott volna.

Ibolyaszín sugára betölti az eget,

Kutatva siklott tovább tekintete, s elidőzött a kis kórterem unalmas zöld falait bámulva. Az egész annyira egyhangú volt, csupán a magas plafon fehérje hozott egy kis változatosságot a sivár szobába. Sehun úgy pihentette szemeit a falon, mintha csak időt adna magának, s erejét addig összegyűjtené pillái további mozgatására.

de egyre fakul már; levegőd bennreked.

„Hol van?” – Kedvesének hiánya akaratlanul is emlékébe idézte a pár órával korábbi jelenetet.

Chanyeol és Sehun kettesben töltötték az estét csöndes magányukban. Hope, kis kedvencük ugyanis hónapok óta Yeol szüleinél lakott. A kiskutyának így sokkal jobb sora volt, hisz mindig volt ki foglalkozzon vele, s így a szülők is könnyebben viselték öregségük fájdalmas terheit. Sehun pedig kellően steril környezetben élhetett, még ha nagy is volt ennek az ára.      

A fiú épp a reinkarnációról beszélt párjának, aki ezen meglehetősen kiborult. Nem akart hallani semmiről, ami a halálhoz volt köthető.

- Kicsim, engedd, hogy beszéljek róla… - makacskodott Hunnie.

- Beszélj, csak ne nekem – zárkózott el teljesen az idősebb. – Legalább a szülinapodon ne beszéljünk ilyesmiről.

- Pont azért akarok erről beszélni, mert ma szülinapom van.  Tudod, ha újjászületek, én teknős akarok lenni. Azok soha nem sietnek sehova, és jó sokáig élnek. Ééés imádom a vizet is, szóval tökéletes teknős lennék szeri… - Sehun mondata ezúttal is köhögésbe fúlt.

- Teknős? Nem szeretem a teknősöket. És hát mit ne mondjak, azért választhattál volna valamivel aktívabb állatot is.

- De nem akarok aktív lenni – mosolyodott el szelíden a fiatalabb. – Pihenni akarok – köhögött fel újfent.

Yeol szíve összeszorult kedvese szavain. Igaz szerelme arcán nem látszódott az a negyven év, de tekintete kimerült volt. Szemében az elmúlt, egyre hosszabbra nyúló évek ott sorakoztak, s túl sok fájdalom vegyült csillogásába.

- Szeretlek picim – csókolta meg Chanyeol kedvesét.

- Tudom – köhintett Sehun.

- Megyek, engedek vizet – hagyta el a szobát Yeol gondolataiba merülve.

- Én is – kiáltott utána az ágyban raboskodó. Párja arcára ez a két - sokszor hallott - szó is mosolyt csalt.

A fürdő fekete-fehér kockás burkolata egyszerre volt vidám, és komor is. Yeol hangulatától függött, hogy milyennek látta. Volt, hogy úgy érezte a fehér kockák között a sötétek csak elvétve bukkannak fel, de ma úgy látta a feketék határozottan átvették a vezetést.

Kinyitotta a fényesen csillogó csapot, melyben önnön torz tükörképét pillantotta meg, majd vékony sugárban habfürdőt csorgatott a zubogó vízhez. A fürdőkád ütemesen telt, s az egyre duzzadó habréteg is mind magasabbra emelkedett a színen.

Yeol kiszedte a vizes ruhákat a mosógépből, ha már ott volt igyekezett összekötni a kellemeset a hasznossal. Gyorsan nekilátott teregetni a fürdőszobában ácsorgó széles szárítóra aggatva a nedves holmikat.

- Azt hiszem, ennyi hab elég lesz – mosolyodott el, s elzárta a csapot. Ám ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába, s csak pillanatokkal később jött rá mi a baj.

„Csönd van” – futott át agyán. Füle az évek során már olyannyira megszokta párja köhögését, hogy szinte meg se hallotta azt. Olyan természetessé vált számára, mint másnak a légzések neszei. Ám a csend sosem jelentett jót.

- Hunnie!? – szólt ki, s mivel nem kapott választ, bicegős lépteit sürgetve sietett a hálóba.

A nővérkének újabb zacskó infúziót sikerült nehézkesen felakasztania a fém állványra, ahol nem olyan rég még a kiürült tasak csüngött. Az új adagból serényen kezdtek el hullani a cseppek. Sehun a folyamatos csipogás ellenére hallani vélte minden apró csöpp zaját, melyek szinte nesztelenül csobbantak a felszínhez érve.

Jössz-e mondd vélem türkiz szín vizekre,

dús lombú erdőkbe, zöldellő mezőkre?

Már fél órája annak, hogy magához tért, de kedvese azóta se került elő. Ilyen ezelőtt soha nem volt, mindig az ágya mellett ült, s ő volt az első, akit meglátott, mikor kinyitotta szemeit.

Hunnie ügyetlenül támaszkodott kanüllel rútított kezével a puha ágyra, s próbálta feljebb tornászni magát fekhelyén. Mikor odahaza rosszul lett, őszintén nem számított arra, hogy még valaha magához tér majd.

Követsz-e ragyogó fény forrása felé?

Hol kimerült lelked nyugalmát meglelé.

„Hogy is mehetnék így el?” – tűnődött a férfi, s ügyetlenül vette kézbe a nővérhívót.

A következő percek várakozással teltek. Sehun tekintete el-elidőzött a függöny ráncain, vagy épp az ablakon beszűrődő fények játékán. A kórterem csendjét csak a szívmonitor unott csipogása törte meg időnként. Úgy tűnt, ezen a napon még neki sincs kedve dolgozni.

Halk, szapora léptek egyre erősödő zajai hallatszottak, majd kisvártatva az ajtón egy húszas éveiben járó nővérke sietett be.

- Mi a baj, Oh úr? – tette fel a rutin kérdést a hölgy.

- Kérem, hozna nekem egy papírt és egy tollat, kedvesem?

- Hogyne – mosolyodott el a fiatal lány, s elsietett, hogy teljesítse a beteg kérését. Rövidesen egy tollal, s néhány üres papírral tért vissza, melyeket a férfi ölébe tett, majd távozott.

Sehun egy percig töprengett, hogy kinek szóljon a levél, majd úgy döntött először szüleinek ír pár sort. Ezeket a mondatokat gyorsan papírra vetette, majd mikor Chanyeolhoz ért elakadt. Hogyan is kéne elköszönnie élete szerelmétől? Miként is lehetne búcsút vennie egy embertől, aki egy emberöltője mellette van, s szereti őt?

Időnként a papírhoz érintette a tollat, majd elemelte róla, s néha egy-egy szót is leírt. Nehezen ment, sokkal nehezebben, mint azt hitte. Nem véletlen, hogy ilyen sokáig halogatta a dolgot, egészen addig, míg majdnem túl késő lett.

Búcsúdnak sorai hanyagul kékellnek,

Fél órával később ismerős ritmustalan dobbanások ütötték meg Sehun fülét, arca azonnal mosolyra húzódott, s a papírokat ügyetlenül a kis asztalra helyezte. Már ez a minimális mozgás is nehezére esett, szaporán kezdte venni a levegőt, mikor visszahuppant a párnára.

Lelkemben érzések, melyeket szégyellek.

Chanyeol komor ábrázattal jelent meg az ajtóban, szemei feldagadtak, és pirosak voltak. Lassan sétált az ágy mellé, ahol rutinosan foglalt helyet.

- Hogy vagy életem? – fogta meg kedvese szabad kezét, melyből nem lógtak ki zsinórok.

- Jól – hazudta Hunnie, s arcán halovány mosoly jelent meg.

Narancsos fénye a Napnak már szenderül,

- Mit mondott az orvos?

- Azt, hogy kutya bajod… - hangzott az őszintétlen válasz.

- Yeol, én elfáradtam. – A szoba egyre a gép lassuló csipogását visszhangozta.

Mostanra éltednek ritmusa elgyengül.

- Tudom édes, de már nem tart soká – emelte szerelme kezét ajkaihoz az idősebb, s gyengéd csókot lehelt rá. - Szóval teknős, igaz? – terelte el a sápadt fiú figyelmét, mialatt a nővér bejött, s körültekintően valamit befecskendezett az infúzióba, majd lassan távozott.

- Igen, teknős – Sehun köhögése egyre fokozódott, szemei könnybe lábadtak az erőlködéstől.

- Akkor azt hiszem, következő életemben sem leszek valami fürge – vágott csalódott arcot Yeol, majd elmosolyodott szerelme szemeit fürkészve.

Mosolyod megfáradt, nem ereszt el a lét.

- Miért, te is az leszel? Azt hittem, utálod a teknősöket – csillant meg a szeme.

- Én az leszek, ami te… Tudod, hogy nélküled nem megy… - hajolt párja ajkaira az idősebb meggyötörten.

Sehun szemeiből apró könnycseppek gördültek ki, lassan folydogálva végig a fiú arcán.

- Channie, nem tudtam még… megköszönni – fulladt el a megkezdett mondat.

- Shh – némította el szavaival küszködő párját Yeol. – Nem kell semmit megköszönnöd. – A gép egyre ritkábban törte meg a beszélgetés hangjait.

- De én meg akarom – fogta egyre erősebben párja kezét Hunnie.

Ő veled van most is, s te szorítod kezét.

Chanyeol párja kezét saját mellkasára fektette, s vadul zakatoló szívének dobbanásait figyelték.

- Ennyi év után is? – kérdezte őszinte boldogsággal arcán Sehun.

- Mindennél jobban – simult párja ajkaira az idősebb, és egy a körülményekhez mérten hosszú csókban egyesültek.

Éveknek tűnő percek teltek el, a gép mind lassabban sírt fel, míg végül teljesen el nem halkult. Többet nem jelzett. A fiú keze az ágyra hullott, s az utolsó előszökő könnycsepp is útjára indult, lassan simítva végig a gyönyörű, élettelen arcot.

Vörösen dobban egy utolsót szíved,

Ő nem időz, követ már, nem is kell kérned.

Így lett testetek földi létének vége,

s lelketek most egyre szárnyal a fénybe.

A két fiú élettelen teste egymásba fonódva pihent az ágyon, mikor a nővér visszatért a szobába. Sosem volt számomra egyértelmű, hogy Yeol szíve mitől állt meg azon a napon. Tett-e ő azért, hogy ez így történjen, vagy egyszerűen csak meghallgatta kérését a Mindenható? Nem tudom…

A nő meghatódott tekintettel ellenőrizte a két férfi életjeleit, majd az asztalkához lépett, ahol egy levelet talált. A papírt sűrűn pettyezték a tintafoltok, de egyetlen sor is került a lapra, mely hűen tükrözte, hogy a fiúk szavak nélkül is pontosan tudták, mit jelentenek egymásnak. Az életet...

„Drága nővérke!

Kérem, adja át levelemet a szüleinknek!

Oh Sehun (2034.április 12.)"

Szerelmetek, mi egy élten át sem lanyhúl,

most öröklét várja, a szivárványon túl."

Vége

Sziasztok!

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki a történet során vissza-vissza nézett, és figyelemmel követte az eseményeket. Külön köszönöm azoknak, akik véleményeikkel segítettek jobbá formálni a fejezeteket, vagy épp kedves szavaikkal bátorítottak. Nagyon örülnék pár véleménynek ezúttal is, akár a fejezetről, akár a történet egészéről, még ha ilyen rövidre is sikeredett. :)

Xiumaru^^

7. fejezet

Talán hallottatok már arról, hogy a haldoklásnak, csakúgy mint a gyásznak különböző stádiumai vannak.

Mindenekelőtt ott van az a kétségbeejtően végérvényes, ám kegyetlenül semmitmondó pillanat, mikor közlik veled a hírt. "Gyógyíthatatlan beteg vagy. Meg fogsz halni." Mint két óriástól kapott pofon, úgy hat az emberre, aki nem tud mit kezdeni a hírrel. Megérti ugyan a szavak jelentését, ám mégsem képes őket tudatosítani magában. Hogy is tudná? Mi módon is lehetne elfogadni ezt egy pillanat alatt?

Nem, képtelenség, de idővel a sokk után eléri az ember a következő stádiumot, a tagadást, mely rögtön hamis megnyugvást hoz elméjének. "Nem. Kizárt dolog. Biztosan tévednek. Velem ez nem történhet meg." Ugyanis az ember nem akar szembenézni a halál lehetőségével. Homokba dugott fejjel várja, hogy valaki egyszer csak azt mondja, hogy tévedés volt az egész, s hogy valójában nem Ő haldoklik, hanem az egy ággyal odébb fekvő öreg alkoholista, aki amúgy is "jobban megérdemli ezt a sorsot". Hát nem?

Ám, amikor ez mégsem történik meg, s az élet csak rángatja tovább, kénytelen szembenézni betegségével, s ilyenkor óhatatlan megfogalmazódik benne pár dolog. "Miért pont én? Mi rosszat tettem?" S minthogy áldozatnak érzi magát, haragra gerjed, s az egész világot maga ellen valónak érzi.

Gyűlöli a betegeket, mert látja rajtuk azt a szenvedést, amit Ő soha nem akar megtapasztalni. Látványuk rémülettel tölti el az embert. Gyűlöli azokat is, akik segíteni akarnak rajta, mert Ők valószínűleg még akkor is megszokásokkal szürkített mindennapjaikat fogják élni, mikor Ő már egy emlék lesz csupán. Gyűlöli a mindenhatót, mert nem segít rajta, s persze engem is, hogy oly mohón toborzok.

Park Chanyeol évekkel ezelőtt tudta meg, hogy Sehun betegsége gyógyíthatatlan, s állapota lassan, de folyamatosan romlani fog. Eleinte bizakodott, hogy talán az orvosok tévedtek, de mikor kedvese egyre sűrűbben került életveszélyes állapotba, szembe kellett néznie a valósággal.

Azóta minden nap meghalt egy kicsit, mikor szerelmét betegnek kellett látnia. Minden köhögése, minden apró, fájdalommal teli sóhaja, melyet tehetetlen kényszerült hallgatni elvett lelkéből egy darabot. A betegség megszűnt csupán Sehun fájdalma lenni, immáron minden közös volt.

Az ébren átvirrasztott éjszakák, a fáradt szürke reggelek, a fájdalommal terhes kórházi éjjelek. Park Chanyeol maga is haldoklott, mert olyan szorosan bilincselte létét párjáéhoz, hogy már nem élhetett nélküle.

Yeolnak a düh stádiuma volt a leghosszabb, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy miért kedvesének kell szenvednie. Gyűlölte látni, mikor a fiú levegőért kapkodva köhögött a sterilre gőzölt, puha párnák között. Át akarta venni terheit, de nem lehetett.

Tehetetlenül szenvedte végig azokat a heteket, mikor Hunnie állapota leromlott, s mielőtt észrevehette volna Chanyeol a dühből átért az alkudozás stádiumába. Próbált lepaktálni a mindenhatóval, mindent megígért, még a lelkét is felajánlotta, csak hogy több idejük legyen együtt. Persze az emberek sűrűn mondanak ilyesmit, de az esetek igen kis részében gondolják komolyan, de Park Chanyeol más volt. Erre én is csak később jöttem rá.

Az alkudozás éveit azonban lassacskán, fokozatosan vette át a depresszió, mely főleg Hunniet temette maga alá. Yeolnak nagy volt a kísértés, hogy átadja magát a nehézségeknek, és párjával karöltve dagonyázzon egyet az életuntság mocsarában, mélyen beásva magukat az önsajnálat, a fájdalom és közöny vaskos rétegei alá. Ám ekkor Chanyeol újabb egyezséget kötött, s úgy tűnt ezúttal biztos volt benne, hogy kérése meghallgattatásra talált odafent. Talán ezt hívják hitnek?

Szíve megkönnyebbült, s erős támasza tudott lenni szerelmének. Még a legrosszabb napokon is képes volt mosolyogva bókolni kedvesének, s soha nem engedte, hogy Hunnie elmerüljön gyászos gondolataiban. Érdekes módon ebben az időszakban készültek Sehun legerősebb, legkifejezőbb alkotásai is, melyek mindegyikét élete szerelmének címezte.

A napok végül hetekké alakultak, majd hónapokká duzzadtak, s így repültek el mellettük az évek, míg végül elérték együtt a beletörődés stádiumát. Sokan azt hiszik, hogy ez rossz, hogy a belenyugvás egyetjelent azzal, hogy feladták a küzdelmet, pedig ez nem igaz.

Ám mindennapjaik szorongó, félelemmel terhes mivoltját átvették a béke percei. Lelkük megnyugvásra talált, s a világban található összes szépség felértékelődött. Egyetlen simogatásnak, kedves szónak, vagy akár a napsugarak barátságos melegének is jelentősége lett. És én erről az időszakról szeretnék most mesélni nektek. Ugorjunk hát 2029. júniusára.

Sehun mosolyogva ébredt fel; ágyában felülve álmos szemmel pillantott körbe a vidám reggeli fényben derengő szobán. A fiú az utóbbi években megtanult örülni az olyan apróságoknak is, mint például reggel a saját, puha ágyában ébredni fel, a kórház kényelmetlen, enyhe fertőtlenítőszagot idéző fekhelyei helyett. Hunnie arcához emelte Chanyeol kispárnáját, melynek mindig jellegzetes, enyhén édes parfümillata volt. Magába szívta az ismerős, biztonságot jelentő aromát, majd visszatette helyére a selymes sötétkék anyagba bújtatott párnát.

Mélyet szippantva a friss levegőből tüdeje megtelt az éltető oxigénnel; pár hónappal korábban nem gondolta volna, hogy fog még újra segítség nélkül lélegezni, de hála Yeolnak megint teljes lehet az élete, még ha csak rövid ideig is. Sajnos ebben az évben már háromszor került hosszabb időre kórházba, pedig még csak június volt. Sehun mégsem volt elégedetlen sorsával, hisz boldog volt, hogy Chanyeollal lehet, aki mindent megtett azért, hogy szerelme a lehető legjobban érezze magát.

Az orvosok javaslatára egy hónapra a hegyekbe költöztek egy tüdőszanatóriumba. Igazából olyan volt az egész hely, mint egy szálloda, de a hegyvidéki friss, oxigéndús levegő sokat javított állapotán. Mióta onnan hazajöttek egyszer sem volt rosszul, s ennek a fiúk mellett főként Hope, a törpe spániel örült, ugyanis így újra számíthatott a reggeli hosszú sétákra gazdáival.

Sehun kiélvezte az ébredezés minden egyes pillanatát, ahogy a függöny ráncain beáramló napsugarak melegen simogatták karját, ahogy lábujjai belesimultak a vastag, puha szőnyegbe, s hogy a készülő reggeli ínycsiklandó illata hívogatóan lengte körül a szobát, melynek hatására arcán azonnal boldog mosoly terült el.

Régen a Park házban szakácsnő és cselédek is voltak, ám a fiúk nem vágytak alkalmazottak társaságára. Hetente egyszer jött hozzájuk egy nő, aki alaposabban kitakarított, de a napi rutin dolgokat ők intézték, csakúgy mint a főzést. Chanyeol nagyon hamar rákapott a dologra, sőt kellemes feszültség levezető volt számára a főzőcskézés, mivel amúgy is otthonról dolgozott, hogy figyelhessen Sehunra.

A fiú egy-egy munkaügyben intézett feszült telefon után rendszerint a konyhában keresett nyugalmat. Yeol apja cégénél segédkezett, főként a marketing tevékenységekkel foglalkozott, de ezzel is bőven meggyűlt a baja időnként, s ilyenkor gyakorta sütött, vagy főzött valamit mindkettejük legnagyobb örömére.

Hunnie lassú lépésekkel közeledett a lépcsőhöz, s közben a folyosó apró dombormintás tapétáján simított végig ujjhegyeivel. Az egész folyosó, s a lépcső is ugyanazzal a vastag, puha szőnyeggel volt borítva, mely ezüstös szürke gyepként terült végig a széles lépcsőfokokon. Két éve is már annak, hogy beszerezték, hogy Sehun többet ne üthesse meg magát. Egyszer ugyanis csúnyán megsértette a homlokát a lépcső szélével; másnapra Chanyeol lerakatta a ház nagy részében ezt a pihe-puha csodaszőnyeget.

A konyhába érve Sehun mosolyogva figyelte párját, aki nem vette észre megérkezését, oly nesztelenül tudott közlekedni. Hope azonban azonnal odasietett hozzá, s két lábra állva combjának dőlt, s mohó nyelvcsapásokkal üdvözölte gazdáját.

- Jó reggelt szerelmem - mosolyodott el Chanyeol, mikor a kutya mozgására felfigyelve megpillantotta kedvesét. Odalépett hozzá, s átkarolva könnyed csókkal üdvözölte. Yeol mióta többször látta életveszélyes állapotban társát, azóta megtanult minden percet utolsóként kezelni, s így mindennek ösztönösen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított.

A reggeleket már nem intézte el egy sietős hellóval, az étkezéseket sem egy rohanás közben leküldött kávéval. Mindent a lehető legjobban szeretett volna megélni Hunnie-val közösen.

- Hogy aludtál? - simogatta meg arcát, s enyhén karikás szemeit fürkészte.

- Köszönöm szépen jól - viszonozta barátja csókjait a fiatalabb, majd a megterített asztalhoz ült, s nekilátott szedni a tojásrántottából. Egy-két darab ropogósra sütött bacont is a tányérjára helyezett, s várta a sütőben éppen mosolygósra piruló házi zsemlék elkészülését, melyeket a különleges diéta keretein belül Yeol sütött neki minden héten.

Perceken belül betöltötte a konyhát a frissen kisült pékáru illata. Az asztalra helyezett kosárban még diszkréten gőzölögtek a kerek zsömlék, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszák őket. Hope épp egy a kelleténél jobban megsült bacon boldog tulajdonosaként különös odafigyeléssel rágcsálta az ízletes falatot. Sehun elvett egy még meleg halvány barna, ropogósra sült zsemlét, s figyelte tökéletes roppanását, amint kettétörte azt.

- Ahh, egyre profibb vagy... Isteni az illata! - szívta mélyen magába a finom aromát a fiú.

Kellemes békességben fogyasztották el kiadós reggelijüket, s Hopie sem panaszkodhatott, hisz két újabb, alig kokszos bacont sikerült kikönyörögnie a fiúktól, sőt Chanyeol zsömléjének sarkát is megörökölte. Igazán büszke volt magára a kis jószág, miközben betermelte a királyoknak kijáró reggelit.

Sehun a falatozás végeztével leszedte a tányérokat és nekiállt elmosogatni.

- Hagyd, majd én - ajánlkozott Yeol, de a fiú visszavette tőle a félig elmosogatott, habos tányért.

- Ha folyton ezt csinálod, akkor teljesen haszontalannak fogom érezni magam - nézett dacosan Sehun párjára. Noha tudta, hogy kedvese csak szeretetből teszi, mégis kezdte egyre inkább fojtogatni, hogy nem csinálhatott semmit. Így időnként igenis kiharcolt magának egy kis elfoglaltságot a ház körül.

Chanyeol beleegyezett ezúttal is Hunnie akaratába, és jobb dolga nem lévén átkarolta derekát, s a fiú vállán megpihentetve állát figyelte hátulról kedvese mozdulatait.

- Olyan vagy, mint egy börtönőr – szemtelenkedett kezét törölgetve a fiatalabb. Ugyan próbált viccelődni, de volt igazság abban, amit mondott.

- Figyu, mi lenne, ha most elmennél intézni a munkádat, én pedig elvinném Hope-ot sétálni egy kicsit. Aztán, ha hazaértem, keresünk valami kellemesebb elfoglaltságot - kacsintott Chanyeolra, miközben nyaka köré fonta karjait, s tarkóját kezdte lassan simogatni.

Az igazság az volt, hogy ebben a fél évben Sehun kétszer egy hónapot töltött kórházban, majd négy hetet szanatóriumban voltak, s a köztes napokban is sűrűn volt rossz közérzete, így a szexuális életük, mint olyan, egy ideje már nem létezett. Mindkettejüknek nagy szüksége volt már a másikra, s nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy kihagyjanak egyetlen alkalmat is, mikor Hunnie teljesen jól érezte magát.

Chanyeol arcán azonnal boldog mosoly terült el, s vágyakozva zárta markába párja imádott hátsóját.

- Alig várom - suttogta válaszul, s kiejtett forró szavai végigsimították a fiatalabb formás ajkait, ki ettől egy pillanatra megborzongott. A szenvedélyes jelenetet Hope vidám csaholása zavarta meg, aki gazdáját türelmetlenül nógatta, hogy öltözködjön már.

Hunnie felsietett az emeletre, amit kicsit meg is bánt, a gyors mozgástól némiképp kapkodni kezdte ugyanis a levegőt. Azonnal kétségbeesett, hogy megint rohama lesz, de az ágy szélére ülve sikerült megnyugodnia, így légzése is újra normálissá lassult.

Egy szűk, fekete nadrágot és egy halványkék inget vett fel, hozzá sötétkék vitorlás cipőt. Szemeit kicsit kihangsúlyozta, hogy fiatalabbnak tűnjön, s az alattuk kirajzolódó halvány karikákat is igyekezett eltüntetni egy kis alapozóval. Elégedetten méregette tükörképét, igaz úgy érezte, hogy a Chanyeol mellett eltöltött hosszú évek során sokat öregedett, mégis még mindig szemtelenül jóképű és fiatalos volt.

- Lassan elkezdhetnél úgy öltözködni, mint a többi harmincöt éves - jegyezte meg mosolyogva Yeol, majd megpaskolta párja szűk farmerban feszülő fenekét.

- Ugyan, én így vagyok tökéletes - öltött párjára nyelvet Hunnie.

- Ez látod igaz - lépett közelebb, s félresimított egy szőke tincset szerelme szép arcából, majd tenyerébe simítva azt hosszú csókba invitálta a fiút.

- Vigyázz magadra, jó? - Chanyeol mosolygós szemében egy pillanatra aggodalom csillant.

- Vigyázok. Ígérem! - búcsúzott el párjától Hunnie, majd követte az idősebb lassú, bicegős lépteit a földszintre, ahonnan Hope társaságában távozott a lakásból.

A kiskutya rutinosan szaladt előre az ismerős útvonalon, ami egyenesen a parkba vezetett. Negyed óra alatt oda is értek, mivel Sehun nem akart sietni, számára már megszokottá vált ez a lassú, biztonságot nyújtó tempó.

Megérkezve leült kedvenc padjára, s elengedte Hope-ot, hadd szaladgáljon a többi kutyával. Ő addig elővett egy vázlatfüzetet, s kiválasztott egy tetszetős fát a sok közül, s megpróbálta lerajzolni azt. Mindig is nehezére esett a tájképek megalkotása, ezért úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy nagyobb figyelmet szenteljen ennek a műfajnak, hisz ki tudja, meddig teheti.

Lassan bontakozott ki a vázlatkönyv fehéres lapján a fa körvonala. Először a vastagabb, majd a vékonyabb ágai, végül az apró, élénkzöld levelek is megjelentek, s kezdett egyre inkább megelevenedni a rajz. Sehun teljesen elveszítette az időérzékét, s csak arra lett figyelmes, hogy kiürült körülöttük a park, s a reggeli kutyasétáltatók már mind hazatértek. Hope a fiú lábánál feküdt, próbálta kipihenni a fogócskázás fáradalmait.

- Úristen Hope, mindjárt dél! Yeol meg fog ölni! – kezdett táskájában vadul kotorászni, majd perceken belül csüggedten látta be, hogy otthon felejtette mobilját. – Ajjajj, most már tuti kinyír - pattant fel a padról, s egyenesen hazafelé indultak. Nem akart rohanni ugyan, de igyekezett minél hamarabb visszaérni.

Ahogy belépett az ajtón Chanyeollal találta szemben magát, akinek feje ismerős paprika piros árnyalatban játszott, ami elárulta, hogy hihetetlenül ideges.

- Hol az istenben voltál eddig? Vagy húszszor hívtalak. Azt hittem, rosszul lettél. El tudod te képzelni, mennyire aggódtam? - szakadt ki Yeolból a felgyülemlett feszültség, s válogatás nélkül zúdította párjára dühös szavait.

- Soha többé nem engedlek így el. Rád fogom szigetelőszalagozni a telefonodat is. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?? - ordított tovább anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Sehunt.

- Bocsánat, megfeledkeztem az időről rajzolás közben. Ne haragudj - mondta halkan Hunnie, de mivel párja nem hagyta abba a fejtágítást, dühösen felvonult inkább a hálóba.

Legalább egy óra eltelt mire Chanyeol folyamatos morgolódása lassanként elhalkult, s újabb egy óra mire csendesen benyitott a szobába. Sehun mögé feküdt a tágas franciaágyba, s átkarolta hátulról.

- Sajnálom, hogy kiabáltam, de nagyon megijedtem... Hirtelen a legrosszabbra gondoltam - csuklott el a fiú hangja. - Úgy szeretlek... Ne haragudj... – halkult el szinte teljesen a fiú.

- Tudom, hogy csak jót akarsz, és meg akarod óvni az életem, de ha aranykalickában tartasz az számomra nem élet. Szükségem van arra, hogy néha kimozdulgassak egyedül, hogy ne legyek folyamatosan felügyelet alatt, mint egy gyerek - simogatta meg Yeolt, letörölve egy kósza könnycseppet annak borostás arcéléről.

Sehun hirtelen kizökkentve férjét a szomorkodásból egy mozdulattal fölé kerekedett és csípőjén foglalta el helyét. Mosolyogva kezdte lassan kigombolgatni Chanyeol ingének csontszín gombjait.

- Remélem, nem fázol – harapott aprót ajkába, miközben szenvedély gyúlt szemében. Nem kapkodott, gombról gombra haladva szabadította meg kedvese mellkasát az őt takaró textiltől, végül az utolsót is elhagyva széttárta rajta a vékony anyagot.

Chanyeol már nem volt pont olyan, mint régen. Hasáról a kockák a gondterhes évek során eltűntek, s most selymes bőre hasa enyhe domborulatát követte. Sehun egyáltalán nem bánta a dolgot, ugyanis imádta párja puha hasát csókolgatni. Hosszan simított végig rajta ez alkalommal is dús ajkaival.

- Hiányoztál már – sóhajtott fel mosolyogva Yeol, s Hunnie hajába túrt.

- Te is – nevetgélt a fiatalabb, s könnyed mozdulatokkal megszabadult saját ingétől is. Visszagurult barátja mellé az ágyra, s ajkaira simult, felsőtestük forrón súrlódott össze. Sehunt mindig kellemes érzés töltötte el, mikor hallotta szívük vad dörömbölését.

- Ennyi év után is? – tette fel a költői kérdést, majd Chanyeol nyakába temette arcát, s harapdálni kezdte a fiú enyhén sós bőrét.

- Mindennél jobban – nyögött fel a fiú, s ujjbegyeit társa gerincén végigvezetve kezdte bebarangolni szerelme testét.

Sok olyan pillanat van az életben, amikor valamit először élünk át. Az első csók, az első randi, az első szerelem, az első átbeszélgetett éjszaka, vagy épp az első szenvedélyes együttlét. Általában ezek mindegyikét az ember tökéletesnek éli meg, pontosan azért, mert az volt az első.

Ám ennél sokkalta nehezebb olyan „nem első” pillanatokat találni egy élet során, amit igazán tökéletesnek ítélünk, még utólag visszatekintve is. De ha találunk, akkor ezek a pillanatok igazán különlegessé válnak, olyannyira, hogy mindenhová elkísérnek minket.

Ott vannak velünk, ha boldogok vagyunk, de akkor is, ha magányosak, vagy szomorúak, végül velünk lesznek akkor is, mikor az élet kezd elhalványodni, s a megfakult lét kezd értelmetlenné válni. Egy fájdalmas percben, mikor minden kezdi jelentőségét veszteni, egy forró éjszaka tökéletes emléke jelentheti a különbséget élet és halál között.

Ez a júniusi este olyan tökéletes volt Sehun számára, hogy még azon az utolsó, kórházban töltött napon is vele volt, s emléke megmelengette megfáradt lelkét.