7. fejezet
Talán hallottatok már arról, hogy a haldoklásnak, csakúgy
mint a gyásznak különböző stádiumai vannak.
Mindenekelőtt ott van az a kétségbeejtően végérvényes, ám
kegyetlenül semmitmondó pillanat, mikor közlik veled a hírt.
"Gyógyíthatatlan beteg vagy. Meg fogsz halni." Mint két óriástól
kapott pofon, úgy hat az emberre, aki nem tud mit kezdeni a hírrel. Megérti
ugyan a szavak jelentését, ám mégsem képes őket tudatosítani magában. Hogy is
tudná? Mi módon is lehetne elfogadni ezt egy pillanat alatt?
Nem, képtelenség, de idővel a sokk után
eléri az ember a következő stádiumot, a tagadást, mely rögtön hamis
megnyugvást hoz elméjének. "Nem. Kizárt dolog. Biztosan tévednek. Velem ez
nem történhet meg." Ugyanis az ember nem akar szembenézni a halál
lehetőségével. Homokba dugott fejjel várja, hogy valaki egyszer csak azt
mondja, hogy tévedés volt az egész, s hogy valójában nem Ő haldoklik, hanem az
egy ággyal odébb fekvő öreg alkoholista, aki amúgy is "jobban megérdemli
ezt a sorsot". Hát nem?
Ám, amikor ez mégsem történik meg, s az élet csak rángatja
tovább, kénytelen szembenézni betegségével, s ilyenkor óhatatlan
megfogalmazódik benne pár dolog. "Miért pont én? Mi rosszat tettem?"
S minthogy áldozatnak érzi magát, haragra gerjed, s az egész világot maga ellen
valónak érzi.
Gyűlöli a betegeket, mert látja rajtuk azt a szenvedést, amit
Ő soha nem akar megtapasztalni. Látványuk rémülettel tölti el az embert.
Gyűlöli azokat is, akik segíteni akarnak rajta, mert Ők valószínűleg még akkor
is megszokásokkal szürkített mindennapjaikat fogják élni, mikor Ő már egy emlék
lesz csupán. Gyűlöli a mindenhatót, mert nem segít rajta, s persze engem is,
hogy oly mohón toborzok.
Park Chanyeol évekkel ezelőtt tudta meg, hogy Sehun betegsége
gyógyíthatatlan, s állapota lassan, de folyamatosan romlani fog. Eleinte
bizakodott, hogy talán az orvosok tévedtek, de mikor kedvese egyre sűrűbben
került életveszélyes állapotba, szembe kellett néznie a valósággal.
Azóta minden nap meghalt egy kicsit, mikor szerelmét betegnek
kellett látnia. Minden köhögése, minden apró, fájdalommal teli sóhaja, melyet
tehetetlen kényszerült hallgatni elvett lelkéből egy darabot. A betegség megszűnt
csupán Sehun fájdalma lenni, immáron minden közös volt.
Az ébren átvirrasztott éjszakák, a fáradt szürke reggelek, a
fájdalommal terhes kórházi éjjelek. Park Chanyeol maga is haldoklott, mert
olyan szorosan bilincselte létét párjáéhoz, hogy már nem élhetett nélküle.
Yeolnak a düh stádiuma volt a leghosszabb,
mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy miért kedvesének kell szenvednie.
Gyűlölte látni, mikor a fiú levegőért kapkodva köhögött a sterilre gőzölt, puha
párnák között. Át akarta venni terheit, de nem lehetett.
Tehetetlenül szenvedte végig azokat a heteket, mikor Hunnie
állapota leromlott, s mielőtt észrevehette volna Chanyeol a dühből átért
az alkudozás stádiumába. Próbált lepaktálni a mindenhatóval,
mindent megígért, még a lelkét is felajánlotta, csak hogy több idejük legyen
együtt. Persze az emberek sűrűn mondanak ilyesmit, de az esetek igen kis
részében gondolják komolyan, de Park Chanyeol más volt. Erre én is csak később
jöttem rá.
Az alkudozás éveit azonban lassacskán,
fokozatosan vette át a depresszió, mely főleg Hunniet temette maga
alá. Yeolnak nagy volt a kísértés, hogy átadja magát a nehézségeknek, és
párjával karöltve dagonyázzon egyet az életuntság mocsarában, mélyen beásva
magukat az önsajnálat, a fájdalom és közöny vaskos rétegei alá. Ám ekkor
Chanyeol újabb egyezséget kötött, s úgy tűnt ezúttal biztos volt benne, hogy
kérése meghallgattatásra talált odafent. Talán ezt hívják hitnek?
Szíve megkönnyebbült, s erős támasza tudott lenni
szerelmének. Még a legrosszabb napokon is képes volt mosolyogva bókolni
kedvesének, s soha nem engedte, hogy Hunnie elmerüljön gyászos gondolataiban.
Érdekes módon ebben az időszakban készültek Sehun legerősebb, legkifejezőbb
alkotásai is, melyek mindegyikét élete szerelmének címezte.
A napok végül hetekké alakultak, majd hónapokká duzzadtak, s
így repültek el mellettük az évek, míg végül elérték együtt a beletörődés stádiumát. Sokan
azt hiszik, hogy ez rossz, hogy a belenyugvás egyetjelent azzal, hogy feladták
a küzdelmet, pedig ez nem igaz.
Ám mindennapjaik szorongó, félelemmel terhes mivoltját
átvették a béke percei. Lelkük megnyugvásra talált, s a világban található
összes szépség felértékelődött. Egyetlen simogatásnak, kedves szónak, vagy akár
a napsugarak barátságos melegének is jelentősége lett. És én erről az
időszakról szeretnék most mesélni nektek. Ugorjunk hát 2029. júniusára.
Sehun mosolyogva ébredt fel; ágyában felülve álmos szemmel
pillantott körbe a vidám reggeli fényben derengő szobán. A fiú az utóbbi
években megtanult örülni az olyan apróságoknak is, mint például reggel a saját,
puha ágyában ébredni fel, a kórház kényelmetlen, enyhe fertőtlenítőszagot idéző
fekhelyei helyett. Hunnie arcához emelte Chanyeol kispárnáját, melynek mindig
jellegzetes, enyhén édes parfümillata volt. Magába szívta az ismerős,
biztonságot jelentő aromát, majd visszatette helyére a selymes sötétkék anyagba
bújtatott párnát.
Mélyet szippantva a friss levegőből tüdeje megtelt az éltető
oxigénnel; pár hónappal korábban nem gondolta volna, hogy fog még újra segítség
nélkül lélegezni, de hála Yeolnak megint teljes lehet az élete, még ha csak
rövid ideig is. Sajnos ebben az évben már háromszor került hosszabb időre
kórházba, pedig még csak június volt. Sehun mégsem volt elégedetlen sorsával,
hisz boldog volt, hogy Chanyeollal lehet, aki mindent megtett azért, hogy
szerelme a lehető legjobban érezze magát.
Az orvosok javaslatára egy hónapra a hegyekbe költöztek egy
tüdőszanatóriumba. Igazából olyan volt az egész hely, mint egy szálloda, de a
hegyvidéki friss, oxigéndús levegő sokat javított állapotán. Mióta onnan
hazajöttek egyszer sem volt rosszul, s ennek a fiúk mellett főként Hope, a
törpe spániel örült, ugyanis így újra számíthatott a reggeli hosszú sétákra
gazdáival.
Sehun kiélvezte az ébredezés minden egyes pillanatát, ahogy a
függöny ráncain beáramló napsugarak melegen simogatták karját, ahogy lábujjai
belesimultak a vastag, puha szőnyegbe, s hogy a készülő reggeli ínycsiklandó
illata hívogatóan lengte körül a szobát, melynek hatására arcán azonnal boldog
mosoly terült el.
Régen a Park házban szakácsnő és cselédek is voltak, ám a
fiúk nem vágytak alkalmazottak társaságára. Hetente egyszer jött hozzájuk egy
nő, aki alaposabban kitakarított, de a napi rutin dolgokat ők intézték, csakúgy
mint a főzést. Chanyeol nagyon hamar rákapott a dologra, sőt kellemes
feszültség levezető volt számára a főzőcskézés, mivel amúgy is otthonról
dolgozott, hogy figyelhessen Sehunra.
A fiú egy-egy munkaügyben intézett feszült telefon után
rendszerint a konyhában keresett nyugalmat. Yeol apja cégénél segédkezett,
főként a marketing tevékenységekkel foglalkozott, de ezzel is bőven meggyűlt a
baja időnként, s ilyenkor gyakorta sütött, vagy főzött valamit mindkettejük
legnagyobb örömére.
Hunnie lassú lépésekkel közeledett a lépcsőhöz, s közben a
folyosó apró dombormintás tapétáján simított végig ujjhegyeivel. Az egész
folyosó, s a lépcső is ugyanazzal a vastag, puha szőnyeggel volt borítva, mely
ezüstös szürke gyepként terült végig a széles lépcsőfokokon. Két éve is már
annak, hogy beszerezték, hogy Sehun többet ne üthesse meg magát. Egyszer
ugyanis csúnyán megsértette a homlokát a lépcső szélével; másnapra Chanyeol
lerakatta a ház nagy részében ezt a pihe-puha csodaszőnyeget.
A konyhába érve Sehun mosolyogva figyelte párját, aki nem
vette észre megérkezését, oly nesztelenül tudott közlekedni. Hope azonban
azonnal odasietett hozzá, s két lábra állva combjának dőlt, s mohó
nyelvcsapásokkal üdvözölte gazdáját.
- Jó reggelt szerelmem - mosolyodott el Chanyeol, mikor a
kutya mozgására felfigyelve megpillantotta kedvesét. Odalépett hozzá, s
átkarolva könnyed csókkal üdvözölte. Yeol mióta többször látta életveszélyes
állapotban társát, azóta megtanult minden percet utolsóként kezelni, s így
mindennek ösztönösen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított.
A reggeleket már nem intézte el egy sietős hellóval, az
étkezéseket sem egy rohanás közben leküldött kávéval. Mindent a lehető
legjobban szeretett volna megélni Hunnie-val közösen.
- Hogy aludtál? - simogatta meg arcát, s enyhén karikás
szemeit fürkészte.
- Köszönöm szépen jól - viszonozta barátja csókjait a
fiatalabb, majd a megterített asztalhoz ült, s nekilátott szedni a
tojásrántottából. Egy-két darab ropogósra sütött bacont is a tányérjára
helyezett, s várta a sütőben éppen mosolygósra piruló házi zsemlék elkészülését,
melyeket a különleges diéta keretein belül Yeol sütött neki minden héten.
Perceken belül betöltötte a konyhát a frissen kisült pékáru
illata. Az asztalra helyezett kosárban még diszkréten gőzölögtek a kerek
zsömlék, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszák őket. Hope épp egy a
kelleténél jobban megsült bacon boldog tulajdonosaként különös odafigyeléssel
rágcsálta az ízletes falatot. Sehun elvett egy még meleg halvány barna,
ropogósra sült zsemlét, s figyelte tökéletes roppanását, amint kettétörte azt.
- Ahh, egyre profibb vagy... Isteni az illata! - szívta
mélyen magába a finom aromát a fiú.
Kellemes békességben fogyasztották el kiadós reggelijüket, s
Hopie sem panaszkodhatott, hisz két újabb, alig kokszos bacont sikerült
kikönyörögnie a fiúktól, sőt Chanyeol zsömléjének sarkát is megörökölte. Igazán
büszke volt magára a kis jószág, miközben betermelte a királyoknak kijáró
reggelit.
Sehun a falatozás végeztével leszedte a tányérokat és
nekiállt elmosogatni.
- Hagyd, majd én - ajánlkozott Yeol, de a fiú visszavette
tőle a félig elmosogatott, habos tányért.
- Ha folyton ezt csinálod, akkor teljesen haszontalannak
fogom érezni magam - nézett dacosan Sehun párjára. Noha tudta, hogy kedvese
csak szeretetből teszi, mégis kezdte egyre inkább fojtogatni, hogy nem
csinálhatott semmit. Így időnként igenis kiharcolt magának egy kis
elfoglaltságot a ház körül.
Chanyeol beleegyezett ezúttal is Hunnie akaratába, és jobb
dolga nem lévén átkarolta derekát, s a fiú vállán megpihentetve állát figyelte
hátulról kedvese mozdulatait.
- Olyan vagy, mint egy börtönőr – szemtelenkedett kezét
törölgetve a fiatalabb. Ugyan próbált viccelődni, de volt igazság abban, amit
mondott.
- Figyu, mi lenne, ha most elmennél intézni a munkádat, én
pedig elvinném Hope-ot sétálni egy kicsit. Aztán, ha hazaértem, keresünk valami
kellemesebb elfoglaltságot - kacsintott Chanyeolra, miközben nyaka köré fonta
karjait, s tarkóját kezdte lassan simogatni.
Az igazság az volt, hogy ebben a fél évben Sehun kétszer egy
hónapot töltött kórházban, majd négy hetet szanatóriumban voltak, s a köztes
napokban is sűrűn volt rossz közérzete, így a szexuális életük, mint olyan, egy
ideje már nem létezett. Mindkettejüknek nagy szüksége volt már a másikra, s nem
engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy kihagyjanak egyetlen alkalmat is,
mikor Hunnie teljesen jól érezte magát.
Chanyeol arcán azonnal boldog mosoly terült el, s vágyakozva
zárta markába párja imádott hátsóját.
- Alig várom - suttogta válaszul, s kiejtett forró szavai
végigsimították a fiatalabb formás ajkait, ki ettől egy pillanatra
megborzongott. A szenvedélyes jelenetet Hope vidám csaholása zavarta meg, aki
gazdáját türelmetlenül nógatta, hogy öltözködjön már.
Hunnie felsietett az emeletre, amit kicsit meg is bánt, a
gyors mozgástól némiképp kapkodni kezdte ugyanis a levegőt. Azonnal
kétségbeesett, hogy megint rohama lesz, de az ágy szélére ülve sikerült
megnyugodnia, így légzése is újra normálissá lassult.
Egy szűk, fekete nadrágot és egy halványkék inget vett fel,
hozzá sötétkék vitorlás cipőt. Szemeit kicsit kihangsúlyozta, hogy fiatalabbnak
tűnjön, s az alattuk kirajzolódó halvány karikákat is igyekezett eltüntetni egy
kis alapozóval. Elégedetten méregette tükörképét, igaz úgy érezte, hogy a
Chanyeol mellett eltöltött hosszú évek során sokat öregedett, mégis még mindig
szemtelenül jóképű és fiatalos volt.
- Lassan elkezdhetnél úgy öltözködni, mint a többi harmincöt
éves - jegyezte meg mosolyogva Yeol, majd megpaskolta párja szűk farmerban
feszülő fenekét.
- Ugyan, én így vagyok tökéletes - öltött párjára nyelvet
Hunnie.
- Ez látod igaz - lépett közelebb, s félresimított egy szőke
tincset szerelme szép arcából, majd tenyerébe simítva azt hosszú csókba
invitálta a fiút.
- Vigyázz magadra, jó? - Chanyeol mosolygós szemében egy
pillanatra aggodalom csillant.
- Vigyázok. Ígérem! - búcsúzott el párjától Hunnie, majd
követte az idősebb lassú, bicegős lépteit a földszintre, ahonnan Hope
társaságában távozott a lakásból.
A kiskutya rutinosan szaladt előre az ismerős útvonalon, ami
egyenesen a parkba vezetett. Negyed óra alatt oda is értek, mivel Sehun nem
akart sietni, számára már megszokottá vált ez a lassú, biztonságot nyújtó
tempó.
Megérkezve leült kedvenc padjára, s elengedte Hope-ot, hadd
szaladgáljon a többi kutyával. Ő addig elővett egy vázlatfüzetet, s kiválasztott
egy tetszetős fát a sok közül, s megpróbálta lerajzolni azt. Mindig is nehezére
esett a tájképek megalkotása, ezért úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy
nagyobb figyelmet szenteljen ennek a műfajnak, hisz ki tudja, meddig teheti.
Lassan bontakozott ki a vázlatkönyv fehéres lapján a fa
körvonala. Először a vastagabb, majd a vékonyabb ágai, végül az apró, élénkzöld
levelek is megjelentek, s kezdett egyre inkább megelevenedni a rajz. Sehun
teljesen elveszítette az időérzékét, s csak arra lett figyelmes, hogy kiürült
körülöttük a park, s a reggeli kutyasétáltatók már mind hazatértek. Hope a fiú
lábánál feküdt, próbálta kipihenni a fogócskázás fáradalmait.
- Úristen Hope, mindjárt dél! Yeol meg fog ölni! – kezdett
táskájában vadul kotorászni, majd perceken belül csüggedten látta be, hogy
otthon felejtette mobilját. – Ajjajj, most már tuti kinyír - pattant fel a
padról, s egyenesen hazafelé indultak. Nem akart rohanni ugyan, de igyekezett
minél hamarabb visszaérni.
Ahogy belépett az ajtón Chanyeollal találta szemben magát,
akinek feje ismerős paprika piros árnyalatban játszott, ami elárulta, hogy
hihetetlenül ideges.
- Hol az istenben voltál eddig? Vagy húszszor hívtalak. Azt
hittem, rosszul lettél. El tudod te képzelni, mennyire aggódtam? - szakadt ki
Yeolból a felgyülemlett feszültség, s válogatás nélkül zúdította párjára dühös
szavait.
- Soha többé nem engedlek így el. Rád fogom
szigetelőszalagozni a telefonodat is. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?? -
ordított tovább anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Sehunt.
- Bocsánat, megfeledkeztem az időről rajzolás közben. Ne
haragudj - mondta halkan Hunnie, de mivel párja nem hagyta abba a fejtágítást,
dühösen felvonult inkább a hálóba.
Legalább egy óra eltelt mire Chanyeol folyamatos morgolódása
lassanként elhalkult, s újabb egy óra mire csendesen benyitott a szobába. Sehun
mögé feküdt a tágas franciaágyba, s átkarolta hátulról.
- Sajnálom, hogy kiabáltam, de nagyon megijedtem... Hirtelen
a legrosszabbra gondoltam - csuklott el a fiú hangja. - Úgy szeretlek... Ne
haragudj... – halkult el szinte teljesen a fiú.
- Tudom, hogy csak jót akarsz, és meg akarod óvni az életem,
de ha aranykalickában tartasz az számomra nem élet. Szükségem van arra, hogy
néha kimozdulgassak egyedül, hogy ne legyek folyamatosan felügyelet alatt, mint
egy gyerek - simogatta meg Yeolt, letörölve egy kósza könnycseppet annak
borostás arcéléről.
Sehun hirtelen kizökkentve férjét a szomorkodásból egy
mozdulattal fölé kerekedett és csípőjén foglalta el helyét. Mosolyogva kezdte
lassan kigombolgatni Chanyeol ingének csontszín gombjait.
- Remélem, nem fázol – harapott aprót ajkába, miközben
szenvedély gyúlt szemében. Nem kapkodott, gombról gombra haladva szabadította
meg kedvese mellkasát az őt takaró textiltől, végül az utolsót is elhagyva széttárta
rajta a vékony anyagot.
Chanyeol már nem volt pont olyan, mint régen. Hasáról a
kockák a gondterhes évek során eltűntek, s most selymes bőre hasa enyhe
domborulatát követte. Sehun egyáltalán nem bánta a dolgot, ugyanis imádta párja
puha hasát csókolgatni. Hosszan simított végig rajta ez alkalommal is dús
ajkaival.
- Hiányoztál már – sóhajtott fel mosolyogva Yeol, s Hunnie
hajába túrt.
- Te is – nevetgélt a fiatalabb, s könnyed mozdulatokkal
megszabadult saját ingétől is. Visszagurult barátja mellé az ágyra, s ajkaira
simult, felsőtestük forrón súrlódott össze. Sehunt mindig kellemes érzés
töltötte el, mikor hallotta szívük vad dörömbölését.
- Ennyi év után is? – tette fel a költői kérdést, majd
Chanyeol nyakába temette arcát, s harapdálni kezdte a fiú enyhén sós bőrét.
- Mindennél jobban – nyögött fel a fiú, s ujjbegyeit társa
gerincén végigvezetve kezdte bebarangolni szerelme testét.
Sok olyan pillanat van az életben, amikor valamit először
élünk át. Az első csók, az első randi, az első szerelem, az első átbeszélgetett
éjszaka, vagy épp az első szenvedélyes együttlét. Általában ezek mindegyikét az
ember tökéletesnek éli meg, pontosan azért, mert az volt az első.
Ám ennél sokkalta nehezebb olyan „nem első” pillanatokat
találni egy élet során, amit igazán tökéletesnek ítélünk, még utólag
visszatekintve is. De ha találunk, akkor ezek a pillanatok igazán különlegessé
válnak, olyannyira, hogy mindenhová elkísérnek minket.
Ott vannak velünk, ha boldogok vagyunk, de akkor is, ha
magányosak, vagy szomorúak, végül velünk lesznek akkor is, mikor az élet kezd
elhalványodni, s a megfakult lét kezd értelmetlenné válni. Egy fájdalmas
percben, mikor minden kezdi jelentőségét veszteni, egy forró éjszaka tökéletes
emléke jelentheti a különbséget élet és halál között.
Ez a júniusi este olyan tökéletes volt Sehun számára, hogy
még azon az utolsó, kórházban töltött napon is vele volt, s emléke
megmelengette megfáradt lelkét.
Sziaa.~
VálaszTörlésJajj Istenem, hát ez eszméletlen gyönyörűen lett megfogalmazva...;;; Voltak mondatok, amiknél olyan filozófus hangulat kerülgetett, de jó értelemben.:') Már kívancsian vártam a folytatást - ahogy azt említettem is -, és egyáltalán nem volt "csalódás" ennyit várni rá. Szerintem nagyon szép fejezet lett ez is, megható és gyönyörű hangulatot teremtve.
Annyira tetszik még mindig, hogy a Halál mesél róluk, de bennem felmerült, hogy talán túlságosan is megkedvelte a már mióta áhitattal várt páciensét.:D Yeollal együtt...;;; Remélem érted, mire célzok.:')
Az időzítésed ismét nagyon jó volt.xD Alig két perccel azelőtt keltem fel, hogy megosztottad, bealudtam...;-; Szóval örültem, hogy egyből el tudtam olvasni, és nem holnap kellett volna rá szabadidőt keresnem... ._.
Jelenleg nem tudok többet írni - bár szerintem felesleges is, mivel egy szimpla "Woaaah"-val is mindent tudtodra tudtam volna adni.:') Nagyon várom a folytatást, remélem nem kell olyam sokat várni rá.:'3
Köszönöm, hogy olvashattam!
Sumire
Sziaa :)
TörlésÖrülök, hogy voltak részek, amit elgondolkodtatóak lettek, részben ez is volt a célom vele. Sajnos úgy tűnik kell ez a két hét nekem ahhoz, hogy összeálljon a fejezet, de köszönöm, hogy azt mondod nem volt csalódás.:) A halálon én is sokat gondolkoztam, megmondom őszintén volt egy olyan forgatókönyv is a fejemben, hogy a halál beleszeret a fiúba, de már nem akartam tovább bonyolítani a dolgot. Köszönöm, hogy elolvastad, és írtál! <3
Xiumaru^^
Szia! (most nem kapsz mosolygós arcocskát a köszönés mellé, amiért megint elszomorítottál ><)
VálaszTörlésMegint késve sikerült elolvasnom, de gondoltam, sokkal jobb lesz úgy olvasni, hogy teljes mértékben a történetre tudok koncentrálni, és nem zavar meg senki közben. Hát nem volt túl jó ötlet, mert tényleg jobban át tudtam érezni a hangulatot, és így még szomorúbb lettem. D:
Már az elejétől kezdve kettős érzéseim voltak a történettel kapcsolatban, mert imádtam amiért ilyen érzékletesen és szépen fogalmazol és az alapötlet is nagyon tetszett, mégis szinte minden fejezetben volt valami drámai vagy szomorú mozzanat, ami nem kicsit megbirizgálta a lelkemet. ><
Még most is imádom ezt a ficet, és már előre sajnálom, hogy nemsokára vége lesz, de nagyon örültem, hogy végre feltetted ezt a fejezetet is. :D
Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy ismét ilyen igényes és szép részt hoztál össze. <3
Szia! :) (látod, te kapsz mosolygós arcocskát ^^)
TörlésÖrülök, hogy azért tetszett, még ha el is szomorítottalak. Tudom, hogy nem épp egy boldog story, illetve az, csak nem a hagyományos értelemben. :)
De mosom kezeimet, én nem árultam zsákbamacskát :)
Köszönöm, hogy elolvastad és írtál!! <3
Xiumaru^^
Nagyon tetszett ez az édeskeserű hangulat, vagyis az, ahogyan lassan, fokozatosan megédesítetted a haldoklás folyamatát. Nehéz ezt a szomorú témát úgy átadni, hogy ne tűnj se ridegnek, se túl érzelgősnek, se túl filozofikusnak, de te megtaláltad az arany középutat.
VálaszTörlésSzépen fűzted fel a "bevezető részt" az elmúlás szakaszaira, és Chanyeol viselkedése, érzései is végig a helyükön voltak.
Különösen tetszettek az utolsó jelenetek is; az egész történeten végigfut az a könnyedség és természetesség, amitől minden olyan valóságosnak tűnik, azzal együtt is, hogy éppen a halál elbeszélését hallgatjuk/látjuk.
Köszönöm ezt a részt, és várom a befejezést, habár nekem is hiányozni fog ez a fici. (És csak a szomorú végkimenetel miatt nem aggattam tele a kommentet hangulatjelekkel. :))
Szia!
TörlésIgen, elég sokat sakkoztam a részletekkel, hogy mennyire legyen érzelgős, mennyire ne ahhoz, hogy ne csak egy letargikus valami legyen a végeredmény. Köszönöm a kedves szavakat, nagyon jól esnek. Az, hogy hiányozni fog az külön nagy bók.^^
Köszönöm szépen, hogy olvastad és írtál!
Xiumaru<3