3.rész

3.fejezet

- Naaa Yeol… Kérlek… Nem akarok béna lenni az elsőnél – rimánkodott rendületlenül Sehun.

- Jaj Hunnie… Hagyjuk már ezt… Miért kell mindig ilyen erőszakosnak lenned? – hárította a furcsa kérést az idősebb.

A két fiú a tábor óta legjobb barátok voltak. Egymás oldalán fejezték be az általános iskolát, először Yeol, majd ezen a nyáron már Sehun is elballagott. Az ősszel kezdte is a gimnáziumot abban a magániskolában, ahol barátja is tanult. Kérdezhetnétek most, mégis, hogyan lehetséges, hogy a szegény családból származó fiú egy drága magán gimnáziumban tanuljon. Ehhez azonban vissza kell ugranunk pár évet.

Sehun tizenkét éves volt, mikor ellátogattam otthonába, s először szeretett nagymamáját, majd hónapokkal később nagyapját is magammal vittem, megfáradt lelküket örök nyugalomra vezetve. Ne utáljatok most ezért, hisz azt még nem mondtam, hogy mind a két öreg élete szenvedéssel és fájdalommal volt terhes. Csupán az unokájukról való gondoskodás tartotta őket ilyen sokáig életben. De ahogy egyszer mindenkinek, nekik is elérkezett az idejük, és én akkor lágyan s szeretettel öleltem őket magamhoz.

Az ekkor tizenkét éves fiú rövid időre árvaházba került, ahol élete legrosszabb napjait töltötte el. A gyerekek egy ilyen helyen egymáson élték ki dühüket, így az erőszak mindennaposnak volt tekinthető az otthonban. Ám néhány héttel később Mr., és Mrs. Park egyetlen fiúk kitartó és szívet tépő könyörgésének engedve, magukhoz vették Sehunt, s azután saját gyermekükként nevelték őt.

A kisfiú hatalmas veszteségeket élt át, ifjú kora ellenére elveszítette szüleit, majd szeretett nagyszüleit is. Ám mindezen csapások ellenére, Oh Sehun élete legboldogabb napjának tartotta, mikor odaköltözhetett a házba, ahol barátja élt. Hunnie ugyan soha nem mondta cimborájának, de számára ő jelentette a családot, csak mellette érezte igazán biztonságban magát, ő volt, aki mindig figyelt rá, megóvta és szerette a maguk gyermeki módján.

Most hadd ugorjak vissza a megkezdett történethez, s szolgáljak némi magyarázattal. A fiúk éppen nagyon komoly dolgokról beszélgettek, mert a gimnázium elkezdése Hunnie számára egyet jelentett azzal, hogy most már – barátjához hasonlóan – neki is lesz barátnője. Ám ekkor rá kellett döbbennie, hogy fogalma sincs, hogyan kellene viselkednie egy lánnyal. Alig egy órával ezelőtt kezdte el faggatni hyungját a szebbik nemről, s elég hamar eljutottak odáig, hogy bizony meg kell majd csókolnia kiszemeltjét. Gondolom, sejtitek, hogy Hunnie - mikor erre rájött – rögtön ki is akarta próbálni a dolgot, s itt érkeztünk vissza a fejezet elejéhez.

- Most miért mondod ezt?

- Mert így van – sóhajtott fel Yeol.

- Naa, csak egy aprócska puszit – próbálkozott tovább Sehun, arcán huncut mosollyal.

Chanyeol már egy ideje tudta, hogy ő nemcsak barátként, sőt nem is testvérként szereti barátját. Ő mindennél jobban vágyott erre a „puszira”, de úgy érezte, ezzel hibát követne el, s esetleg árthatna Sehunnak. Ám a fiú tündéri mosolyát látva szíve erőset dobbant, s ez elegendő volt ahhoz, hogy elnyomja esze ellenvetéseit.

Az idősebb odahajolt csillogó szemű barátjához, majd pillanatnyi habozás után szájára simult. Először csak óvatosan csókolgatta, idővel azonban egyre határozottabbá vált, s lassan átvezette nyelvét remegő társának ajkai közé. Sehunnak eleinte fogalma sem volt, mit kéne ilyenkor tennie, de idővel utánozni kezdte Yeolt, s bátortalan csókjuk egyre inkább kibontakozott. Ám, amilyen hirtelen kezdődött, olyannyira hirtelen ért véget próbálkozásuk.

- Szerintem nem lesz gondod ezzel… - igyekezett lenyugtatni vadul zakatoló szívét Chanyeol, miközben barátja csillogó szemekkel nézett fel rá, miközben ujjait ajkaira vezetve simított azon végig döbbenten.

- Ez nagyon jó érzés volt.

- Igen, ezért is szokták csinálni az emberek – mosolyodott el, s szokásához híven megborzolta Sehun hajkoronáját.

- Te így szoktál Mingmei-el is csókolózni? – kérdezte Sehun barátjától.

- Hát azért nem pont így, hisz ő a barátnőm, de hasonlóan – válaszolta meg a kérdést nyugodt hangon az idősebb.

- És csókolóztál már fiúkkal is? – fürkészte kíváncsian társát Hunnie.

- Nem, még nem. Csak most veled.

- Milyen volt velem csókolózni? – mosolyodott el pajkosan Sehun. Szerette időnként zavarba hozni barátját, és pontosan tudta is, hogyan érje el nála azt az aranyos, rózsaszín árnyalatot. - Yeol, szerinted az baj, ha én élveztem a csókot egy fiúval?

- Nem, dehogy! – mondta megnyugtató, mély hangján az idősebb.

- Olyat lehet, hogy valaki fiú létére fiúval jár? – pedzegette tovább a témát a fiatalabb.

- Igen. Persze, hogy lehet. Ha két ember szereti egymást, akkor nem számít, hogy fiúk vagy épp lányok.

Sehun szikrázó szemmel csüngött hyungja szavain, s bizony, ahogy elkezdődött az év, ő is randizgatni kezdett. Chanyeol barátnője oldaláról irigykedve figyelte, ahogy barátja találkákra járt, aki valóban inkább a fiúk társaságát kereste. Ám legnagyobb ellenérzésére Hunnie mindig tipikus rosszfiúkat választott randi partnereinek. Az idősebb el sem tudta képzelni, hol ismeri meg barátja azokat az alakokat.

- Mondd csak, nem randizhatnál egy osztálytársaddal inkább? – morgolódott a fiú egy alkalommal; Sehun tizenhatodik születésnapja után nem sokkal.

- Áh, azokban semmi érdekes nincs. Ezek a fiúk izgalmasak, veszélyesek és nagyon szexisek.

- Chh, már ha az embernek bejönnek a taplók – morgolódott tovább Yeol keresztbe fűzött kézzel figyelve barátját.

Sehun arcán elégedett mosoly bujkált, mert szerette Chanyeolt húzni. Észrevette már többször is, hogy a fiú zavarba jött közelségétől. Persze számára a másik csak afféle nagytestvér volt, mint pasi nem számított az ideáljának, hisz barátja tipikus jófiúnak volt mondható.

- Egyáltalán még szűz vagy? – faggatta tovább a fiatalabbat egyre ingerültebben fogadva annak válaszait.

- Talán igen, talán nem.

- Jól van, én nem szólok bele, de ha mégis megteszed, legalább védekezzetek. Nem akarom, hogy elkapj valami betegséget.

- Jajj már Channie – sóhajtott fel Sehun. Miután kiválasztotta az ideális felsőt, bele is bújt abba, majd immáron felöltözve csukta be a gardróbszekrény intarziás ajtaját.

- És hogy hívják a mostani srácot? – erőltetett mosolyt arcára az idősebb.

- Jonginnak… És ő nem is idősebb nálam. Velem korú, csak másik suliba jár. Attól, hogy nem csúcs gazdag, mint a mi sulinkban az összes kockafej, attól még lehet rendes fiú.

- Éppenséggel lehetne – morgott az orra alatt Yeol, de úgy döntött, nem forszírozza tovább ezt a témát.

- Hát akkor, jó szórakozást nektek.

- Köszi hyung, meglesz – vigyorodott el Sehun.

- És…

- Tudom, tudom. Tizenegyre legyek itthon.

- Pontosan – mosolyodott el Yeol akaratlanul is, ugyanis barátja olyan arcot vágott, ami minden mérgét egy pillanat alatt elfeledtette. Erre csak Hunnie volt képes.

Sehun randi partnere a ház előtt várakozott, s a szőke fiú hamarosan fel is pattant a robogó hátsó ülésére, és átkarolva az előtte ülő srác derekát csúszott közelebb ahhoz.

Jonginnak ugyan nem jutott túl nagy szerep Sehun életében, mégis annál sokkal tovább volt a fiú mellett, mint azt Chanyeol szerette volna. Pár hónappal később a félévi vizsgákat megünneplendő, nagy bulit tartottak egyik társuknál, s erre a partira Sehun és Yeol is elmentek. Az este előrehaladtával a hatalmas ház megannyi szobája kezdett egyre népesebbé válni. A párocskák sorra vonultak külön, hogy a romantikus félhomályba burkolózva élvezhessék ki egymás társaságát.

Yeol nevetségesnek találta ezt a szokást, így ő még véletlenül sem cipelte be barátnőjét egyik félreeső szobába sem.

- Ne legyél már ilyen maradi… - cirógatta a lány Yeol mellkasát némi figyelem után sóvárogva.

- Ez nem maradiság, csak a buli nem arról szól, hogy kettesével mindenki elvonul dugni! – fakadt ki a fiú ingerülten.

- Istenem, akkora egy hangulatgyilkos vagy kicsim… - sopánkodott a lány, aki mindig irigyen hallgatta barátnői történeteit a szobák mélyén történt dolgokról.

- Legalább az öcséd nem olyan prűd, mint te – legyintett egyet a lány, s sértődötten elvonult.

- Nem az öcsém… - dörmögött Chanyeol az orra alatt. A fiú nem undokságból kérte ki magának ezt a tényt, csupán valódi érzései egyszerűen összeegyeztethetetlenek voltak a testvéri viszonnyal.

Yeolnak lassan esett le a lány utolsó megjegyzése, gyorsan körbepillantott hát a helyiségen, ahol pár méterre tőle barátja vad nyelvpárbajt folytatott Jonginnal. A fiúk pár perccel később elszakadtak egymástól, és sietve megindultak a korábban említett szobák egyike felé.

- Ez szánalmas… - kapta le róluk feldúlt tekintetét Chanyeol. Az ifjú szívében őrült harag gyúlt, s fojtogatni kezdte a testét elborító féltékenység. Yeol az utóbbi időben, mióta Sehunnak „komoly” kapcsolata volt, egyre nehezebben tudta kezelni az érzéseit, melyek időről-időre felszínre törtek belőle. Milliószor próbálta barátját lebeszélni Jonginról, tudván, hogy a srác nem elég jó neki.

„Te jobbat érdemelsz” – hajtogatta folyton, de intelmei süket fülekre találtak, ugyanis Hunnie egyre szerelmesebbnek érezte magát, s mind több időt igyekezett Jongin társaságában eltölteni.

Chanyeol úgy döntött, nem foglalkozik sem barátnőjével, sem Sehunnal, inkább hazamegy. Képtelen volt abban a házban tartózkodni, ahol biztosra vette, hogy barátja pontosan ezekben a percekben veszíti el szüzességét.

Az éjszaka gyorsan eljött, ám Yeol szemére nem hozott álmot. Szemei előtt megállás nélkül pörögtek a korábbi jelenet képkockái, s egyre inkább úgy érezte, szétszakad a mellkasa a sok elfojtott érzéstől.

Hajnali háromkor azonban valaki beosont szobájába, s bebújt az ágyba mellé; Hunnie volt az, kinek szemében apró könnycseppek csillantak. Yeol nem szólt semmit, csak magához ölelte a fiatalabbat, aki némán bújt hozzá. Chanyeol szíve őrült ritmust vert, miközben mélyen szívta magába Sehun jellegzetes, finom illatát.

- Megtetted? – A szobában csendesen visszhangzottak Chanyeol kérdésének utolsó foszlányai. A mellette fekvő fiú megrázta a fejét; nem bírt megszólalni, mert könnyei már fojtogatták.

- Bántott? – találgatott tovább az idősebb félve a választól.

- Nem… De azt mondta, nem vár többet egy ilyen kis hülyére… - csuklott el Sehun hangja.

Chanyeol gonosznak érezte magát, de ebben a pillanatban felhőtlen boldogság járta át szívének legmélyét. Szorosan ölelte magához a fiatalabbat, és simogatni kezdte annak hátát.

- Hidd el, van olyan, aki akár örökké várna rád – mondta halkan a fiú, s lassan álomba simogatta legjobb barátját.

Miután a fiatalabb légzése egyenletessé vált, idővel Yeol is elaludt. Álmában pedig ő volt ott, abban a bizonyos szobában Jongin helyett, ám Sehun ez alkalommal nem kérte, hogy várjanak…

2.rész

            

A két fiú évekkel később, 2005 nyarán találkozott újra. A srácok sokat változtak az évek során, s talán még akkor se ismertek volna egymásra, ha emlékeztek volna arra a már rég elfeledett júliusi napra.

Különös véletlen folytán a két fiú ugyanabban a nyári táborban töltötte el a szünidő nagy részét ezen a nyáron. Sehun tizenegy éves, életvidám, ám erős akaratú gyerekké cseperedett. Magabiztosság álarca mögé bújva vonult a táborba, ahol rögtön az első napon verekedésbe keveredett. Mi az, hogy keveredett? A helyes az, ha úgy fogalmazok, verekedést provokált. Igen, ez a pontos kifejezés.

Az ok egyszerű irigység volt, ugyanis a fekete hajú fiú - aki jó néhány centivel magasabb volt Sehunnál – csillogó-villogó, márkás ruhákban virított. Park Chanyeol ugyanis egy tehetős család egyetlen gyermeke volt, Oh Sehun pedig - ebben a korban – még nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy az ő szülei már nem élnek, s nagyszülei is csak szűkösen tudják gondját viselni. Ekkoriban a kisfiú még haragban állt az egész világgal, s ezt ezen a szép nyári napon Chanyeolon vezette le.

Hunnie irigyen méregette egy ideig a visszafogott, fekete hajú fiút, majd célzott - magasra lendítve lábát -, s pont telibe találta a megszeppent gyereket egy jó sáros focilabdával. Chanyeol ezt a tényt még megbocsájtotta volna, ha a fiú esetleg – ne adj Isten – bocsánatot kért volna, de határozottan nem ez történt ezután.

- Hé, te óriás! Összekoszoltad a labdám! – kiáltotta oda pimaszul a nála néhány évvel idősebb srácnak, majd gúnyosan felnevetett. Aki ismerte Park Chanyeolt, az valószínűleg nagyon meglepődött azon, ami ekkor következett. Az esetek többségében ugyanis Yeol nyugodt, megfontolt és kiegyensúlyozott volt, ám most valami elborult az agyában, s futva támadt neki a szemtelen srácnak.

A két fiú pillanatokon belül egymást ütlegelve hömpölygött a sáros fűben. Társaik persze – jó fiúkhoz híven – , körülállták őket, és változatos felkiáltásokkal biztatták a verekedőket egymás fülének és egyéb testrészeinek letépésére, kicsavarására vagy épp beverésére.

A nevelőtanár ijedten futott ki a faházból, és azonnal megpróbálta szétválasztani a két kis méregzsákot. A táborvezető ekkori döntése előtt tán értetlenül állhatunk, ám higgyétek el, volt ebben némi mélyenszántó pedagógiai törekvés. Sehun és Chanyeol ugyanis azt a büntetést kapta, hogy a tábor egy félreeső részében lévő elkülönítő kunyhóba kellett költözniük, ezáltal mintegy kirekesztve a tábor közösségi életéből őket, így egész nap csak egymás társaságára számíthattak.

Legnagyobb szerencsétlenségükre ezekben a napokban végig úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, remek nyári viharokkal, dörgéssel, villámlással csalva szomorúságot a táborozók arcára. Persze, én imádom az ilyen zord időjárást, de ez most mellékes. Térjünk vissza az elkülönítő kunyhó kis lakóira, akiknek fokozottan elkeserítő volt a helyzete, ugyanis az esővíz a viseltes faház legkülönbözőbb pontjain talált utat magának a kunyhóba jutásra.

Sehun épp az egyik ilyen beázást tartotta szemmel, ágyáról figyelve a kitartóan beáramló vizet, mely a plafonról szabályos, dundi cseppekben csöpögött az alatta - biztonsági felszerelésként - elhelyezkedő vödörbe. Nem volt valami érdekfeszítő program, ám a fiú nem tudott mást csinálni ebben a hűvös, csapadékos időben. Yeol ágyán elheverve épp egy nagyon vastag könyvet olvasott, s csak időnként pillantott ki mögüle, hogy szemmel tartsa „ellenségét”.

Ezekben a napokban a két fiú – akaratuk ellenére – sokat megtudott egymásról. Megfigyelték egymás étkezési és alvási szokásait, hogy ki mire allergiás, vagy például, hogy Yeol elég fázós. Chanyeol pedig azt is észrevette, hogy Sehunnak nincs mobiltelefonja. Ez a tény eleinte rendkívül szórakoztatta a fiút, de ezen a napon, mikor a fiatalabb szomorú pillantásokkal sandított felé - mialatt ő szüleivel beszélgetett-, úgy határozott, tesz egy gesztust.

- Tessék! Ha szeretnéd, felhívhatod róla a szüleidet – nyújtotta felé a készüléket. Hunnie meglepődött a fiú kedvességén, olyannyira, hogy még undokoskodni is elfelejtett.

- Köszi, de nem élnek a szüleim. Mamónak és tatának meg nincs telefonja – vonta meg vállát.

- Ohh, igazán sajnálom, én nem tudtam...- mentegetőzött Chanyeol, s próbált nem arra figyelni, hogy valójában milyen viccesen szólítja ez a látszatra oly ellenszenves fiú a nagyszüleit.

- Semmi baj - mondta halkan Sehun, s nekiállt rajzolgatni a gyűrött lapokból összefűzött vázlatfüzetébe. Valójában ezek a rajzok nem voltak mesterművek, mégis úgy dolgozott rajtuk a fiú, hogy Yeol azt gondolta, minimum az ifjú Leonardoval van dolga.

- Ahh... Hihetetlen ez a hely. Nem gondoltam, hogy még a tető is lyukas ezen a tákolmányon - panaszkodott Sehun, aki az elmúlt két estét egy nedves takaró hideg ölelésében töltötte.

- Ja, elég gáz ez a kunyhó. Lehet, szólni kéne a felnőtteknek, mert kezd már elég hideg is lenni - dörzsölgette fázó karjait Chanyeol.

- Azt már nem! Nem fogok senkinek se könyörögni... Inkább a halál.

Én a magam részéről rendkívül üdítőnek találtam ezt a kijelentését, de valójában Sehun maga sem gondolta, hogy az éjszaka folyamán valóban vészesen közel osonok majd hozzá. Büszke természetét nagyapjától örökölte, aki - bár szegény volt - sosem volt hajlandó senkitől segítséget kérni. Azt vallotta, a szegény embernek egy kincse maradt, és az a büszkeség. Éppen ezért éltek olykor víz, gáz, vagy épp fűtés nélkül odahaza.

Azonban hála az elmúlt pár napi zord időjárásnak és a kunyhó minden komfortot nélkülöző kialakításának, Oh Sehun gyenge tüdeje meghűlt ezekben a napokban. Az éjszaka folyamán állapota egyre romlott, s én mind közelebb éreztem őt magamhoz. Chanyeol aggodalmaskodó arccal ült a fiú ágya szélén.

- Értsd meg, Sehun, magas lázad van! Szólnom kell valakinek, mert gyógyszerre van szükséged - rimánkodott Yeol kétségbeesetten.

- Nem baj! Nekem nem kell segítség... Ígérd meg, hogy nem szólsz a tanároknak! - szorította meg a fiú karját saját, szinte lángoló kezével.

- Jó! Megígérem, de legalább ezt vedd be - nyújtott a beteg felé egy szem lázcsillapítót az idősebb.

- Oké - nyelte le a gyógyszert Sehun, s ijedten kapott a felálló Yeol keze után.

- De maradj mellettem. Jó? - nézett nagy szemekkel a magas fiú ében tekintetébe.

- Ígérem, hogy nem hagylak magadra. És nem szólok a felnőtteknek - tette hozzá, mikor látta Sehunon, hogy a folytatásra vár. Szavait követően a kis srác elégedetten bólintott, majd újabb köhögőrohamban tört ki.

Mindkettejük legnagyobb szerencséjére - és az én pechemre - Sehun reggelre jobban lett. Chanyeol, aki egész éjszaka aggodalmasan figyelte a beteg fiút, nagyon megkönnyebbült, mikor látta, hogy lement a láza, s kezdett határozottan jobb színben lenni. Az idősebb társa szenvedéseit látva akarata ellenére is megkedvelte, s féltő gondoskodással figyelte a fiút.

- Szia! Jobban vagy? - faggatta az ébredezőt. Hunnie nem válaszolt, csak Yeolhoz bújt, és átkarolta. Nehezére esett szavakkal kifejezni érzéseit, hisz ő nem volt olyan jó iskolából való, tanult fiú, mint Yeol. Mégis tökéletesen sikerül a maga egyszerű módján társa tudtára adnia, hogy hálás, amiért Chanyeol megtartotta ígéretét, és végig mellette volt a nehéz percekben, sőt, mi több, még a felnőtteknek se szólt.

- Legyünk barátok – mondta halkan mosolyogva Hunnie, mikor kibontakoztak az ölelésből.

- Rendben – válaszolta Chanyeol nevetve, és megborzolta Sehun kócos fürtjeit.

Ez volt a második alkalom, hogy Oh Sehun megszökött előlem, hála Park Chanyeolnak. A tábor utolsó két hete gyorsan elrepült, ám szerencsére ezek a napok boldog gondtalansággal teltek a fiúknak. Sehun és Chanyeol elválaszthatatlan barátokká váltak ezen a nyáron, ám az idő nem kímélte őket, s egyre közeledett a búcsú pillanata.

- Tessék! – nyújtotta oda mobilját Yeol barátjának, mielőtt beült volna a limuzinba, amit szülei küldtek érte.

- Miért adod ezt ide? – kérdezte meglepetten Sehun, akinek szíve egyre nehezebb lett a gondolatra, hogy vissza kell térnie nagyszülei házába, s régi sivár - és főként Chanyeoltól távoli – életébe.

- Neked adom. Tudom a számát, majd hívlak, és ezen tartjuk a kapcsolatot - terült szét Yeol arcán a Sehun számára oly megnyugtató mosoly. Hunnie gyermeki arca azonnal felderült. Nem azért volt ilyen boldog, mert kapott egy telefont, hanem azért, mert tudta, hogy most már tényleg barátok maradnak. Szavak nélkül, ám minden szónál többet mondó pillantásokkal búcsúzott a két fiú ezen a nyáron.

Chanyeol beült a kocsiba, ami azonnal elhajtott a táborból, Sehun pedig felszállt a buszra, ami egyenesen hazáig gurította. Az út alatt egy pillanatra sem tette le a telefont. Nem hívott senkit, nem nyomkodta, csupán nézte, s várta a percet, mikor végre megcsörren…

1.rész

Prológus

Sehun egyre nehezebben vette a levegőt, s a gép, mely egykor oly élénken dobogó szívére volt kötve, most lustán, s egyre fáradtabban csippant, időről-időre megtörve a csendet, mely vészterhesen lengte körbe a kórtermet. Még egyszer utoljára feljajdult a gép, majd végleg elnémult, s a fiú szíve megállt.

A szerelmesek élettelen teste egymásba fonódva pihent a kórházi ágyban, s az árnyékvilágból végre a fényre léphettek. Többé nem menekültek előlem, hanem régi barátként üdvözöltek, s kézen fogva léptek át a szivárványon túlra.

Már régóta vágytam rájuk; az évek hosszú során keresztül sóvárogva figyeltem a két fiatal élettel teli, boldog életét. Mindig maguk köré vonzottak a belőlük áradó vidámsággal, szívet melengető nevetésükkel és szenvedélyükkel, mellyel leginkább egymás iránti érzelmeik bővelkedtek. Szerelmük tán hétköznapinak tűnhetett, ám számomra mégsem volt az.

Ezen a borongós, áprilisi napon ugyanis én csak Oh Sehunért jöttem el, de Park Chanyeol ezúttal is keresztbe húzta számításaimat, mint az évek során már megannyiszor. A fiúk lelke ugyanis olyannyira egybeforrt már, hogy nem tudtam csupán az egyiket elragadni. Yeol, ahogy azt, azon az évekkel korábbi napon ígérte, ezúttal sem hagyta el...

Park Chanyeol különleges ember volt Sehun életében. Tudjátok vannak személyek, akik úgy viselkednek, mint egy prizma. Hogy mi az a prizma? - kérdezheted most. Nos, lássunk egy tankönyvi definíciót: „Fénytörő eszköz, mely a fehér fényt a szivárvány színeire bontja.”

Ilyen prizma volt Chanyeol főhősünk életében, aki találkozásuk pillanatától megváltoztatta Hunnie-t, és annak „fehér sugarú” életét a szivárvány minden színében pompázóvá tette. Attól a naptól, hogy barátokká váltak, a fiúk mindent együtt éltek át; szerelmet, csalódást, betegséget. És megtanulták, hogy bármit hozhat az élet, a lényeg csak az, hogy együtt nézhessenek szembe vele.

Ha érdekel a két fiú életének rövid története, hát tarts velem. Ígérem, haláli társaság leszek.

1.fejezet

Talán el tudnátok képzelni nálam kellemesebb mesélőt is, most mégis be kell érnetek velem. Ugyanis én voltam az egyetlen személy, aki Sehun életének minden fontosabb pillanatában jelen volt, egész addig, míg elérkezett a nap, mikor végre magamhoz ölelhettem őt.

Hadd ugorjak egyből egy évekkel ezelőtti áprilisi napra. Ezen a napon találkoztam először Oh Sehunnal, s már ekkor csodálattal figyeltem élni akarását. A kilenc hónapja oly türelmetlenül várt gyermek édesanyja kitartó szenvedései árán látott napvilágot 1994. április 12-én. Az újszülött gyermek nem sírt fel eleinte, mint a kicsinyek többsége, csupán lassan emelgetve apró mellkasát próbált levegőhöz jutni. Az orvosok azonnal megvizsgálták, s azt találták, hogy az első pillanatoktól tapasztalható nehézlégzést az okozza, hogy a kicsi tüdeje fejletlen. Ezt a tényt igen aggasztónak találták, olyannyira, hogy pár óránál többet nem is jósoltak neki ezen a világon.

Ám én mégsem ezért voltam ott... Oh Sehun édesanyja teljesen kimerült a szüléstől, mely során sok vért vesztett, miközben életet adott egyetlen gyermekének. Igen, jól gondoljátok, az özvegy édesanya nem élte túl ezt a végzetes, áprilisi napot. Kimerült lelkét gyermeke világrahozására áldozta, majd boldogan pihent meg karjaimban. Most bizonyára nagyon haragszotok rám, de higgyétek el, az esetek többségében én semmit sem tehetek. Viszont a kicsit illetően az orvosok szerencsére tévedtek.

A pici abban a pillanatban, mikor édesanyja szemében kihunyt a fény, hangos sírásba kezdett. Panasza hosszan visszhangzott a hirtelen elnémult kórteremben, mintha csak a pillanatokban megboldogult édesanyját siratná. Tüdeje a kitartó sírástól némiképp megerősödött, így a gyenge gyermek - az orvosok legnagyobb csodálatára - erőre kapott, majd az évek során életvidám, eleven kisemberré cseperedett, nagyszülei áldozatos munkájának köszönhetően.

Sehun öt éves volt, mikor újra találkoztam vele. Ez a nap egy volt azok közül, melyeket a legtöbb ember „tökéletes napnak” aposztrofálna. Nem volt sem túl hideg, sem túlzóan meleg az idő. A nap szelíd sugarai fényárban úsztatták a kis játszóteret, s kellemesen langyos szél fújdogált. Azt hiszem, egy ilyen nap tökéletes lenne amolyan utolsó napnak a Földön…

Jó-jó, bocsi, szakmai ártalom. De vissza is térek Oh Sehunhoz és nagymamájához, akik ezen a délelőttön kilátogattak a kis lakótelep közelében lévő szegényes, s enyhén lepusztult játszótérre. A kisfiú ezen a helyen rendszerint csak szaladgálni, labdázni és hintázni tudott, ami valljuk be, egy ötéves kisfiúnak nem elegendő mozgási lehetőség. Pláne, hogy ezeket a tevékenységeket egy szál magában kényszerült végezni, játszótárs nélkül.

A két megviselt hintán kívül ugyanis csak egy túlméretezett mászóka állt itt, amit senki nem értett, milyen megfontolásból építettek – az amúgy kisgyerekeknek szánt - játszótérre. Persze, a többség ezen el sem igen gondolkozott; a legtöbb arra járó anyuka csupán vetett egy pár csalódott pillantást a hely szerény kínálatára, majd rögvest inkább másik játszóteret keresett csemetéjének.

Igen ám, de Sehun nagymamája már meglehetősen idős volt, rettenetesen nehezen mozgott, így nem tudta volna imádott unokáját máshová vinni, mint a lakásukhoz legközelebb eső térre. Már ez a rövid séta is hatalmas fájdalmakat okozott az idős asszonynak; de ő mégis így tett minden nap. Kijöttek, és a kisfiú hintázott egy-két órát, vagy épp szaladgált, persze nagy ívben elkerülve az óriási, rozsdás mászókát, melytől természetesen el volt tiltva.

De nem így történt ez 1999. július 15-én. Ezen a napon ugyanis - az amúgy szófogadó - Oh Sehun megmakacsolta magát s nem törődve könyörgő nagymamájával, egyre magasabbra és magasabbra mászott a kolosszális mászókán. Tetejére érve azonban nem érte be ennyivel. Elengedte kezével az építmény durva vascsövét, és felegyenesedett. Ez volt az első alkalom, hogy Sehun saját kezébe vette sorsa irányítását, és - a későbbiekben rá olyan jellemző módon - véghez is vitte azt, amit eltervezett.

Én szinte tárt karokkal vártam, mert tudtam, mi fog ezután történni. Ahogy azt bizonyára ti is sejtitek már, a fiú lába ekkor megcsúszott, s Sehun azonnal zuhanni kezdett. A távolból még felharsant az öreg hölgy fájdalmas kiáltása, de más már nem. Vágyakozva vártam a pillanatra, mikor majd a fiú földet ér, s feje találkozik az alatta oly ridegen elterülő betonnal, s én végre magammal vihetem őt.

Ám ekkor - az épp arra bicikliző, csupán hét éves Park Chanyeol szinte a semmiből futott a zuhanó fiúcska felé. Évekkel később Sehun egyszer megkérdezte, miért járt akkor arra barátja, de Yeol nem tudott magyarázatot adni, csak hogy valami különös erő mágnesként vonzotta oda. Hát igen, ilyen az élet. Mi sem tudjuk, miért, de valahogy pont akkor, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell…

Ez volt az első alkalom, hogy Park Chanyeol keresztbe húzta számításaimat. Csalódottan figyeltem, ahogy a két fiú fájdalmasan földet ért. Nem mondom, hogy gond nélkül megúszták, de Sehun elkerülte a neki szánt sorsot ezen a napon, melyen először találkozott legjobb barátjával. Ugyan ez alkalommal még nem ismerkedtek össze, mégis életük fonala már ezen a - mára már elfeledett - nyári napon kezdett sorsszerűen összefonódni.