Prológus
Sehun egyre nehezebben vette a levegőt, s a gép, mely egykor
oly élénken dobogó szívére volt kötve, most lustán, s egyre fáradtabban
csippant, időről-időre megtörve a csendet, mely vészterhesen lengte körbe a
kórtermet. Még egyszer utoljára feljajdult a gép, majd végleg elnémult, s a fiú
szíve megállt.
A szerelmesek élettelen teste egymásba fonódva pihent a
kórházi ágyban, s az árnyékvilágból végre a fényre léphettek. Többé nem
menekültek előlem, hanem régi barátként üdvözöltek, s kézen fogva léptek át a szivárványon
túlra.
Már régóta vágytam rájuk; az évek hosszú során keresztül sóvárogva
figyeltem a két fiatal élettel teli, boldog életét. Mindig maguk köré vonzottak
a belőlük áradó vidámsággal, szívet melengető nevetésükkel és szenvedélyükkel,
mellyel leginkább egymás iránti érzelmeik bővelkedtek. Szerelmük tán
hétköznapinak tűnhetett, ám számomra mégsem volt az.
Ezen a borongós, áprilisi napon ugyanis én csak Oh Sehunért
jöttem el, de Park Chanyeol ezúttal is keresztbe húzta számításaimat, mint az
évek során már megannyiszor. A fiúk lelke ugyanis olyannyira egybeforrt már,
hogy nem tudtam csupán az egyiket elragadni. Yeol, ahogy azt, azon az évekkel
korábbi napon ígérte, ezúttal sem hagyta el...
Park Chanyeol különleges ember volt Sehun életében. Tudjátok
vannak személyek, akik úgy viselkednek, mint egy prizma. Hogy mi az a prizma? -
kérdezheted most. Nos, lássunk egy tankönyvi definíciót: „Fénytörő eszköz, mely a fehér fényt a szivárvány
színeire bontja.”
Ilyen prizma volt Chanyeol főhősünk életében, aki
találkozásuk pillanatától megváltoztatta Hunnie-t, és annak „fehér sugarú”
életét a szivárvány minden színében pompázóvá tette. Attól a naptól, hogy
barátokká váltak, a fiúk mindent együtt éltek át; szerelmet, csalódást,
betegséget. És megtanulták, hogy bármit hozhat az élet, a lényeg csak az, hogy
együtt nézhessenek szembe vele.
Ha érdekel a két fiú életének rövid története, hát tarts
velem. Ígérem, haláli társaság leszek.
1.fejezet
Talán el tudnátok képzelni nálam kellemesebb mesélőt is, most
mégis be kell érnetek velem. Ugyanis én voltam az egyetlen személy, aki Sehun
életének minden fontosabb pillanatában jelen volt, egész addig, míg elérkezett
a nap, mikor végre magamhoz ölelhettem őt.
Hadd ugorjak egyből egy évekkel ezelőtti áprilisi napra. Ezen
a napon találkoztam először Oh Sehunnal, s már ekkor csodálattal figyeltem élni
akarását. A kilenc hónapja oly türelmetlenül várt gyermek édesanyja kitartó
szenvedései árán látott napvilágot 1994. április 12-én. Az újszülött gyermek
nem sírt fel eleinte, mint a kicsinyek többsége, csupán lassan emelgetve apró
mellkasát próbált levegőhöz jutni. Az orvosok azonnal megvizsgálták, s azt
találták, hogy az első pillanatoktól tapasztalható nehézlégzést az okozza, hogy
a kicsi tüdeje fejletlen. Ezt a tényt igen aggasztónak találták, olyannyira,
hogy pár óránál többet nem is jósoltak neki ezen a világon.
Ám én mégsem ezért voltam ott... Oh Sehun édesanyja teljesen
kimerült a szüléstől, mely során sok vért vesztett, miközben életet adott
egyetlen gyermekének. Igen, jól gondoljátok, az özvegy édesanya nem élte túl
ezt a végzetes, áprilisi napot. Kimerült lelkét gyermeke világrahozására
áldozta, majd boldogan pihent meg karjaimban. Most bizonyára nagyon haragszotok
rám, de higgyétek el, az esetek többségében én semmit sem tehetek. Viszont a
kicsit illetően az orvosok szerencsére tévedtek.
A pici abban a pillanatban, mikor édesanyja szemében kihunyt
a fény, hangos sírásba kezdett. Panasza hosszan visszhangzott a hirtelen
elnémult kórteremben, mintha csak a pillanatokban megboldogult édesanyját
siratná. Tüdeje a kitartó sírástól némiképp megerősödött, így a gyenge gyermek
- az orvosok legnagyobb csodálatára - erőre kapott, majd az évek során
életvidám, eleven kisemberré cseperedett, nagyszülei áldozatos munkájának
köszönhetően.
Sehun öt éves volt, mikor újra találkoztam vele. Ez a nap egy
volt azok közül, melyeket a legtöbb ember „tökéletes napnak” aposztrofálna. Nem
volt sem túl hideg, sem túlzóan meleg az idő. A nap szelíd sugarai fényárban
úsztatták a kis játszóteret, s kellemesen langyos szél fújdogált. Azt hiszem,
egy ilyen nap tökéletes lenne amolyan utolsó napnak a Földön…
Jó-jó, bocsi, szakmai ártalom. De vissza is térek Oh Sehunhoz
és nagymamájához, akik ezen a délelőttön kilátogattak a kis lakótelep közelében
lévő szegényes, s enyhén lepusztult játszótérre. A kisfiú ezen a helyen
rendszerint csak szaladgálni, labdázni és hintázni tudott, ami valljuk be, egy
ötéves kisfiúnak nem elegendő mozgási lehetőség. Pláne, hogy ezeket a tevékenységeket
egy szál magában kényszerült végezni, játszótárs nélkül.
A két megviselt hintán kívül ugyanis csak egy túlméretezett
mászóka állt itt, amit senki nem értett, milyen megfontolásból építettek – az
amúgy kisgyerekeknek szánt - játszótérre. Persze, a többség ezen el sem igen gondolkozott;
a legtöbb arra járó anyuka csupán vetett egy pár csalódott pillantást a hely
szerény kínálatára, majd rögvest inkább másik játszóteret keresett
csemetéjének.
Igen ám, de Sehun nagymamája már meglehetősen idős volt, rettenetesen
nehezen mozgott, így nem tudta volna imádott unokáját máshová vinni, mint a
lakásukhoz legközelebb eső térre. Már ez a rövid séta is hatalmas fájdalmakat
okozott az idős asszonynak; de ő mégis így tett minden nap. Kijöttek, és a
kisfiú hintázott egy-két órát, vagy épp szaladgált, persze nagy ívben elkerülve
az óriási, rozsdás mászókát, melytől természetesen el volt tiltva.
De nem így történt ez 1999. július 15-én. Ezen a napon
ugyanis - az amúgy szófogadó - Oh Sehun megmakacsolta magát s nem törődve
könyörgő nagymamájával, egyre magasabbra és magasabbra mászott a kolosszális
mászókán. Tetejére érve azonban nem érte be ennyivel. Elengedte kezével az
építmény durva vascsövét, és felegyenesedett. Ez volt az első alkalom, hogy
Sehun saját kezébe vette sorsa irányítását, és - a későbbiekben rá olyan
jellemző módon - véghez is vitte azt, amit eltervezett.
Én szinte tárt karokkal vártam, mert tudtam, mi fog ezután történni.
Ahogy azt bizonyára ti is sejtitek már, a fiú lába ekkor megcsúszott, s Sehun
azonnal zuhanni kezdett. A távolból még felharsant az öreg hölgy fájdalmas kiáltása,
de más már nem. Vágyakozva vártam a pillanatra, mikor majd a fiú földet ér, s
feje találkozik az alatta oly ridegen elterülő betonnal, s én végre magammal
vihetem őt.
Ám ekkor - az épp arra bicikliző, csupán hét éves Park
Chanyeol szinte a semmiből futott a zuhanó fiúcska felé. Évekkel később Sehun
egyszer megkérdezte, miért járt akkor arra barátja, de Yeol nem tudott
magyarázatot adni, csak hogy valami különös erő mágnesként vonzotta oda. Hát
igen, ilyen az élet. Mi sem tudjuk, miért, de valahogy pont akkor, pont ott
vagyunk, ahol lennünk kell…
Ez volt az első alkalom, hogy Park Chanyeol keresztbe húzta számításaimat.
Csalódottan figyeltem, ahogy a két fiú fájdalmasan földet ért. Nem mondom, hogy
gond nélkül megúszták, de Sehun elkerülte a neki szánt sorsot ezen a napon,
melyen először találkozott legjobb barátjával. Ugyan ez alkalommal még nem
ismerkedtek össze, mégis életük fonala már ezen a - mára már elfeledett - nyári
napon kezdett sorsszerűen összefonódni.
A prológus alapján ígéretesnek tűnik.
VálaszTörlésNeee~ Meghaltaaam. :') De ha már "haláli jó mesélő" vagy. Kápráztass el. :3 Bár eddig nagyon csak az nem tiszta hogy ezt ki mesélte el. De ugyis kiderül. Úgyhogy várom az elsőrészt. Meg a többit! :D
VálaszTörlésNem árulok el titkot, mert reméltem ebből kiderült :) De nem véletlen írtam, hogy HALÁLi :)
VálaszTörlésNos ...igen a mesélő a halál..:)
Az elmúlt egy-két hétben nem nagyon volt időm olvasni, de ma reggel időm is és kedvem is volt, szóval gyorsan neki is álltam a ficednek. :D
VálaszTörlésÚRISTEN! Csak ennyit tudok mondani. ><
Eleve a párosítás is megfogott, még nem nagyon olvastam velük, de ez a prizmás és szivárványos dolog mégjobban tetszik. *-*
Az meg, hogy a halál a mesélő, nagyszerű húzás volt.
:3
Gyorsan olvasom is a következő részt. :D
(Remélem, nem baj, hogy külön írok a két részhez, csak félek, hogy mire a végére érek, elfelejtem, mit akartam az elején ><)
Nagyon örülök, hgy elolvastad! Az, hogy tetszett meg külön boldogság számora. Nagyon köszönöm, hogy írtál nekem! <3
TörlésXiumaru
Szia! Elkezdtem a Félelem után ezt a történetedet is olvasni. Elképesztően jó :D Tetszik, a prizmás hasonlat. És nagyon jó ötletnek tartom, hogy a Halált választottad mesélőnek. Én most kezdtem ficit írni, de még nagyon kezdő vagyok. Nagyon szeretek másoktól ficit olvasni, mert nagyon sokat tanul az ember. És azt hiszem, megtaláltam azt az írót, akitől a legtöbbet lehet.. Tőled :D Nagyon tehetséges vagy csak így tovább!
VálaszTörlésÜdv.: Szandra!
SZia!
TörlésNagyon köszönöm a kedves szavakat, hihetetlen jól esnek! A másik oldalamon, ahol a félelmet is olvashattad (http://choixiumaru.blogspot.hu/2015/12/szerencses-veletlen.html) oldalt találsz egy "kedvencek" listát, az ott szereplő blogok írói mind nagyon-nagyon profik, sokuk nálam sokkal profibb, ha szeretsz olvasgatni, ne hagyd ki őket a sorból, mert nagyon sokat lehet tőlük tanulni! Remélem a későbbiekben is tetszeni fog majd a történet, és nagyon nagyon köszönöm, hogy írtál nekem!
Xiumaru^^
Szia! A Félelem után elkezdtem ezt a történetedet is olvasni. Elképesztő, hogy milyen tehetséged van az íráshoz. :D Én csak nem rég kezdtem ficiket írni és még nem is publikálom őket... Nagyon szeretek más íróktól olvasni, nem csak kpop ficiket, hanem alapból könyveket is, mert szerintem az ember nagyon sok mindent tud úgy megtanulni. Nagyon tetszik, ahogyan át tudod adni az érzéseket. Ötletesnek tartom, hogy a Halál a mesélő. :D És úgymond kívül állóként szemlélteti a történetet. Ami ebben a részben nagyon tetszett az a prizmás hasonlat. Alig várom, hogy legyen időm folytatni a történetedet. :D
VálaszTörlésSzia!
TörlésLátom talán a blogger kicsit megviccelt téged, de én csak örülök, hogy másodjára is bepötyögted nekem kedves soraidat! Mégegyszer nagyon köszönöm őket és jó "szórakozást" kívánok az olvasáshoz!:)
Xiumaru
Igen, utólag vettem észre, hogy mindkettőt elküldte, pedig az elsőre azt írta, hogy hiba történt >< A technika ártalmai... :D
TörlésElőfordul, nekem általában ugyanazt a kommentet szokta kétszer-háromszor egymás után elküldeni :)
Törlés