7. fejezet

Talán hallottatok már arról, hogy a haldoklásnak, csakúgy mint a gyásznak különböző stádiumai vannak.

Mindenekelőtt ott van az a kétségbeejtően végérvényes, ám kegyetlenül semmitmondó pillanat, mikor közlik veled a hírt. "Gyógyíthatatlan beteg vagy. Meg fogsz halni." Mint két óriástól kapott pofon, úgy hat az emberre, aki nem tud mit kezdeni a hírrel. Megérti ugyan a szavak jelentését, ám mégsem képes őket tudatosítani magában. Hogy is tudná? Mi módon is lehetne elfogadni ezt egy pillanat alatt?

Nem, képtelenség, de idővel a sokk után eléri az ember a következő stádiumot, a tagadást, mely rögtön hamis megnyugvást hoz elméjének. "Nem. Kizárt dolog. Biztosan tévednek. Velem ez nem történhet meg." Ugyanis az ember nem akar szembenézni a halál lehetőségével. Homokba dugott fejjel várja, hogy valaki egyszer csak azt mondja, hogy tévedés volt az egész, s hogy valójában nem Ő haldoklik, hanem az egy ággyal odébb fekvő öreg alkoholista, aki amúgy is "jobban megérdemli ezt a sorsot". Hát nem?

Ám, amikor ez mégsem történik meg, s az élet csak rángatja tovább, kénytelen szembenézni betegségével, s ilyenkor óhatatlan megfogalmazódik benne pár dolog. "Miért pont én? Mi rosszat tettem?" S minthogy áldozatnak érzi magát, haragra gerjed, s az egész világot maga ellen valónak érzi.

Gyűlöli a betegeket, mert látja rajtuk azt a szenvedést, amit Ő soha nem akar megtapasztalni. Látványuk rémülettel tölti el az embert. Gyűlöli azokat is, akik segíteni akarnak rajta, mert Ők valószínűleg még akkor is megszokásokkal szürkített mindennapjaikat fogják élni, mikor Ő már egy emlék lesz csupán. Gyűlöli a mindenhatót, mert nem segít rajta, s persze engem is, hogy oly mohón toborzok.

Park Chanyeol évekkel ezelőtt tudta meg, hogy Sehun betegsége gyógyíthatatlan, s állapota lassan, de folyamatosan romlani fog. Eleinte bizakodott, hogy talán az orvosok tévedtek, de mikor kedvese egyre sűrűbben került életveszélyes állapotba, szembe kellett néznie a valósággal.

Azóta minden nap meghalt egy kicsit, mikor szerelmét betegnek kellett látnia. Minden köhögése, minden apró, fájdalommal teli sóhaja, melyet tehetetlen kényszerült hallgatni elvett lelkéből egy darabot. A betegség megszűnt csupán Sehun fájdalma lenni, immáron minden közös volt.

Az ébren átvirrasztott éjszakák, a fáradt szürke reggelek, a fájdalommal terhes kórházi éjjelek. Park Chanyeol maga is haldoklott, mert olyan szorosan bilincselte létét párjáéhoz, hogy már nem élhetett nélküle.

Yeolnak a düh stádiuma volt a leghosszabb, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy miért kedvesének kell szenvednie. Gyűlölte látni, mikor a fiú levegőért kapkodva köhögött a sterilre gőzölt, puha párnák között. Át akarta venni terheit, de nem lehetett.

Tehetetlenül szenvedte végig azokat a heteket, mikor Hunnie állapota leromlott, s mielőtt észrevehette volna Chanyeol a dühből átért az alkudozás stádiumába. Próbált lepaktálni a mindenhatóval, mindent megígért, még a lelkét is felajánlotta, csak hogy több idejük legyen együtt. Persze az emberek sűrűn mondanak ilyesmit, de az esetek igen kis részében gondolják komolyan, de Park Chanyeol más volt. Erre én is csak később jöttem rá.

Az alkudozás éveit azonban lassacskán, fokozatosan vette át a depresszió, mely főleg Hunniet temette maga alá. Yeolnak nagy volt a kísértés, hogy átadja magát a nehézségeknek, és párjával karöltve dagonyázzon egyet az életuntság mocsarában, mélyen beásva magukat az önsajnálat, a fájdalom és közöny vaskos rétegei alá. Ám ekkor Chanyeol újabb egyezséget kötött, s úgy tűnt ezúttal biztos volt benne, hogy kérése meghallgattatásra talált odafent. Talán ezt hívják hitnek?

Szíve megkönnyebbült, s erős támasza tudott lenni szerelmének. Még a legrosszabb napokon is képes volt mosolyogva bókolni kedvesének, s soha nem engedte, hogy Hunnie elmerüljön gyászos gondolataiban. Érdekes módon ebben az időszakban készültek Sehun legerősebb, legkifejezőbb alkotásai is, melyek mindegyikét élete szerelmének címezte.

A napok végül hetekké alakultak, majd hónapokká duzzadtak, s így repültek el mellettük az évek, míg végül elérték együtt a beletörődés stádiumát. Sokan azt hiszik, hogy ez rossz, hogy a belenyugvás egyetjelent azzal, hogy feladták a küzdelmet, pedig ez nem igaz.

Ám mindennapjaik szorongó, félelemmel terhes mivoltját átvették a béke percei. Lelkük megnyugvásra talált, s a világban található összes szépség felértékelődött. Egyetlen simogatásnak, kedves szónak, vagy akár a napsugarak barátságos melegének is jelentősége lett. És én erről az időszakról szeretnék most mesélni nektek. Ugorjunk hát 2029. júniusára.

Sehun mosolyogva ébredt fel; ágyában felülve álmos szemmel pillantott körbe a vidám reggeli fényben derengő szobán. A fiú az utóbbi években megtanult örülni az olyan apróságoknak is, mint például reggel a saját, puha ágyában ébredni fel, a kórház kényelmetlen, enyhe fertőtlenítőszagot idéző fekhelyei helyett. Hunnie arcához emelte Chanyeol kispárnáját, melynek mindig jellegzetes, enyhén édes parfümillata volt. Magába szívta az ismerős, biztonságot jelentő aromát, majd visszatette helyére a selymes sötétkék anyagba bújtatott párnát.

Mélyet szippantva a friss levegőből tüdeje megtelt az éltető oxigénnel; pár hónappal korábban nem gondolta volna, hogy fog még újra segítség nélkül lélegezni, de hála Yeolnak megint teljes lehet az élete, még ha csak rövid ideig is. Sajnos ebben az évben már háromszor került hosszabb időre kórházba, pedig még csak június volt. Sehun mégsem volt elégedetlen sorsával, hisz boldog volt, hogy Chanyeollal lehet, aki mindent megtett azért, hogy szerelme a lehető legjobban érezze magát.

Az orvosok javaslatára egy hónapra a hegyekbe költöztek egy tüdőszanatóriumba. Igazából olyan volt az egész hely, mint egy szálloda, de a hegyvidéki friss, oxigéndús levegő sokat javított állapotán. Mióta onnan hazajöttek egyszer sem volt rosszul, s ennek a fiúk mellett főként Hope, a törpe spániel örült, ugyanis így újra számíthatott a reggeli hosszú sétákra gazdáival.

Sehun kiélvezte az ébredezés minden egyes pillanatát, ahogy a függöny ráncain beáramló napsugarak melegen simogatták karját, ahogy lábujjai belesimultak a vastag, puha szőnyegbe, s hogy a készülő reggeli ínycsiklandó illata hívogatóan lengte körül a szobát, melynek hatására arcán azonnal boldog mosoly terült el.

Régen a Park házban szakácsnő és cselédek is voltak, ám a fiúk nem vágytak alkalmazottak társaságára. Hetente egyszer jött hozzájuk egy nő, aki alaposabban kitakarított, de a napi rutin dolgokat ők intézték, csakúgy mint a főzést. Chanyeol nagyon hamar rákapott a dologra, sőt kellemes feszültség levezető volt számára a főzőcskézés, mivel amúgy is otthonról dolgozott, hogy figyelhessen Sehunra.

A fiú egy-egy munkaügyben intézett feszült telefon után rendszerint a konyhában keresett nyugalmat. Yeol apja cégénél segédkezett, főként a marketing tevékenységekkel foglalkozott, de ezzel is bőven meggyűlt a baja időnként, s ilyenkor gyakorta sütött, vagy főzött valamit mindkettejük legnagyobb örömére.

Hunnie lassú lépésekkel közeledett a lépcsőhöz, s közben a folyosó apró dombormintás tapétáján simított végig ujjhegyeivel. Az egész folyosó, s a lépcső is ugyanazzal a vastag, puha szőnyeggel volt borítva, mely ezüstös szürke gyepként terült végig a széles lépcsőfokokon. Két éve is már annak, hogy beszerezték, hogy Sehun többet ne üthesse meg magát. Egyszer ugyanis csúnyán megsértette a homlokát a lépcső szélével; másnapra Chanyeol lerakatta a ház nagy részében ezt a pihe-puha csodaszőnyeget.

A konyhába érve Sehun mosolyogva figyelte párját, aki nem vette észre megérkezését, oly nesztelenül tudott közlekedni. Hope azonban azonnal odasietett hozzá, s két lábra állva combjának dőlt, s mohó nyelvcsapásokkal üdvözölte gazdáját.

- Jó reggelt szerelmem - mosolyodott el Chanyeol, mikor a kutya mozgására felfigyelve megpillantotta kedvesét. Odalépett hozzá, s átkarolva könnyed csókkal üdvözölte. Yeol mióta többször látta életveszélyes állapotban társát, azóta megtanult minden percet utolsóként kezelni, s így mindennek ösztönösen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított.

A reggeleket már nem intézte el egy sietős hellóval, az étkezéseket sem egy rohanás közben leküldött kávéval. Mindent a lehető legjobban szeretett volna megélni Hunnie-val közösen.

- Hogy aludtál? - simogatta meg arcát, s enyhén karikás szemeit fürkészte.

- Köszönöm szépen jól - viszonozta barátja csókjait a fiatalabb, majd a megterített asztalhoz ült, s nekilátott szedni a tojásrántottából. Egy-két darab ropogósra sütött bacont is a tányérjára helyezett, s várta a sütőben éppen mosolygósra piruló házi zsemlék elkészülését, melyeket a különleges diéta keretein belül Yeol sütött neki minden héten.

Perceken belül betöltötte a konyhát a frissen kisült pékáru illata. Az asztalra helyezett kosárban még diszkréten gőzölögtek a kerek zsömlék, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszák őket. Hope épp egy a kelleténél jobban megsült bacon boldog tulajdonosaként különös odafigyeléssel rágcsálta az ízletes falatot. Sehun elvett egy még meleg halvány barna, ropogósra sült zsemlét, s figyelte tökéletes roppanását, amint kettétörte azt.

- Ahh, egyre profibb vagy... Isteni az illata! - szívta mélyen magába a finom aromát a fiú.

Kellemes békességben fogyasztották el kiadós reggelijüket, s Hopie sem panaszkodhatott, hisz két újabb, alig kokszos bacont sikerült kikönyörögnie a fiúktól, sőt Chanyeol zsömléjének sarkát is megörökölte. Igazán büszke volt magára a kis jószág, miközben betermelte a királyoknak kijáró reggelit.

Sehun a falatozás végeztével leszedte a tányérokat és nekiállt elmosogatni.

- Hagyd, majd én - ajánlkozott Yeol, de a fiú visszavette tőle a félig elmosogatott, habos tányért.

- Ha folyton ezt csinálod, akkor teljesen haszontalannak fogom érezni magam - nézett dacosan Sehun párjára. Noha tudta, hogy kedvese csak szeretetből teszi, mégis kezdte egyre inkább fojtogatni, hogy nem csinálhatott semmit. Így időnként igenis kiharcolt magának egy kis elfoglaltságot a ház körül.

Chanyeol beleegyezett ezúttal is Hunnie akaratába, és jobb dolga nem lévén átkarolta derekát, s a fiú vállán megpihentetve állát figyelte hátulról kedvese mozdulatait.

- Olyan vagy, mint egy börtönőr – szemtelenkedett kezét törölgetve a fiatalabb. Ugyan próbált viccelődni, de volt igazság abban, amit mondott.

- Figyu, mi lenne, ha most elmennél intézni a munkádat, én pedig elvinném Hope-ot sétálni egy kicsit. Aztán, ha hazaértem, keresünk valami kellemesebb elfoglaltságot - kacsintott Chanyeolra, miközben nyaka köré fonta karjait, s tarkóját kezdte lassan simogatni.

Az igazság az volt, hogy ebben a fél évben Sehun kétszer egy hónapot töltött kórházban, majd négy hetet szanatóriumban voltak, s a köztes napokban is sűrűn volt rossz közérzete, így a szexuális életük, mint olyan, egy ideje már nem létezett. Mindkettejüknek nagy szüksége volt már a másikra, s nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy kihagyjanak egyetlen alkalmat is, mikor Hunnie teljesen jól érezte magát.

Chanyeol arcán azonnal boldog mosoly terült el, s vágyakozva zárta markába párja imádott hátsóját.

- Alig várom - suttogta válaszul, s kiejtett forró szavai végigsimították a fiatalabb formás ajkait, ki ettől egy pillanatra megborzongott. A szenvedélyes jelenetet Hope vidám csaholása zavarta meg, aki gazdáját türelmetlenül nógatta, hogy öltözködjön már.

Hunnie felsietett az emeletre, amit kicsit meg is bánt, a gyors mozgástól némiképp kapkodni kezdte ugyanis a levegőt. Azonnal kétségbeesett, hogy megint rohama lesz, de az ágy szélére ülve sikerült megnyugodnia, így légzése is újra normálissá lassult.

Egy szűk, fekete nadrágot és egy halványkék inget vett fel, hozzá sötétkék vitorlás cipőt. Szemeit kicsit kihangsúlyozta, hogy fiatalabbnak tűnjön, s az alattuk kirajzolódó halvány karikákat is igyekezett eltüntetni egy kis alapozóval. Elégedetten méregette tükörképét, igaz úgy érezte, hogy a Chanyeol mellett eltöltött hosszú évek során sokat öregedett, mégis még mindig szemtelenül jóképű és fiatalos volt.

- Lassan elkezdhetnél úgy öltözködni, mint a többi harmincöt éves - jegyezte meg mosolyogva Yeol, majd megpaskolta párja szűk farmerban feszülő fenekét.

- Ugyan, én így vagyok tökéletes - öltött párjára nyelvet Hunnie.

- Ez látod igaz - lépett közelebb, s félresimított egy szőke tincset szerelme szép arcából, majd tenyerébe simítva azt hosszú csókba invitálta a fiút.

- Vigyázz magadra, jó? - Chanyeol mosolygós szemében egy pillanatra aggodalom csillant.

- Vigyázok. Ígérem! - búcsúzott el párjától Hunnie, majd követte az idősebb lassú, bicegős lépteit a földszintre, ahonnan Hope társaságában távozott a lakásból.

A kiskutya rutinosan szaladt előre az ismerős útvonalon, ami egyenesen a parkba vezetett. Negyed óra alatt oda is értek, mivel Sehun nem akart sietni, számára már megszokottá vált ez a lassú, biztonságot nyújtó tempó.

Megérkezve leült kedvenc padjára, s elengedte Hope-ot, hadd szaladgáljon a többi kutyával. Ő addig elővett egy vázlatfüzetet, s kiválasztott egy tetszetős fát a sok közül, s megpróbálta lerajzolni azt. Mindig is nehezére esett a tájképek megalkotása, ezért úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy nagyobb figyelmet szenteljen ennek a műfajnak, hisz ki tudja, meddig teheti.

Lassan bontakozott ki a vázlatkönyv fehéres lapján a fa körvonala. Először a vastagabb, majd a vékonyabb ágai, végül az apró, élénkzöld levelek is megjelentek, s kezdett egyre inkább megelevenedni a rajz. Sehun teljesen elveszítette az időérzékét, s csak arra lett figyelmes, hogy kiürült körülöttük a park, s a reggeli kutyasétáltatók már mind hazatértek. Hope a fiú lábánál feküdt, próbálta kipihenni a fogócskázás fáradalmait.

- Úristen Hope, mindjárt dél! Yeol meg fog ölni! – kezdett táskájában vadul kotorászni, majd perceken belül csüggedten látta be, hogy otthon felejtette mobilját. – Ajjajj, most már tuti kinyír - pattant fel a padról, s egyenesen hazafelé indultak. Nem akart rohanni ugyan, de igyekezett minél hamarabb visszaérni.

Ahogy belépett az ajtón Chanyeollal találta szemben magát, akinek feje ismerős paprika piros árnyalatban játszott, ami elárulta, hogy hihetetlenül ideges.

- Hol az istenben voltál eddig? Vagy húszszor hívtalak. Azt hittem, rosszul lettél. El tudod te képzelni, mennyire aggódtam? - szakadt ki Yeolból a felgyülemlett feszültség, s válogatás nélkül zúdította párjára dühös szavait.

- Soha többé nem engedlek így el. Rád fogom szigetelőszalagozni a telefonodat is. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?? - ordított tovább anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Sehunt.

- Bocsánat, megfeledkeztem az időről rajzolás közben. Ne haragudj - mondta halkan Hunnie, de mivel párja nem hagyta abba a fejtágítást, dühösen felvonult inkább a hálóba.

Legalább egy óra eltelt mire Chanyeol folyamatos morgolódása lassanként elhalkult, s újabb egy óra mire csendesen benyitott a szobába. Sehun mögé feküdt a tágas franciaágyba, s átkarolta hátulról.

- Sajnálom, hogy kiabáltam, de nagyon megijedtem... Hirtelen a legrosszabbra gondoltam - csuklott el a fiú hangja. - Úgy szeretlek... Ne haragudj... – halkult el szinte teljesen a fiú.

- Tudom, hogy csak jót akarsz, és meg akarod óvni az életem, de ha aranykalickában tartasz az számomra nem élet. Szükségem van arra, hogy néha kimozdulgassak egyedül, hogy ne legyek folyamatosan felügyelet alatt, mint egy gyerek - simogatta meg Yeolt, letörölve egy kósza könnycseppet annak borostás arcéléről.

Sehun hirtelen kizökkentve férjét a szomorkodásból egy mozdulattal fölé kerekedett és csípőjén foglalta el helyét. Mosolyogva kezdte lassan kigombolgatni Chanyeol ingének csontszín gombjait.

- Remélem, nem fázol – harapott aprót ajkába, miközben szenvedély gyúlt szemében. Nem kapkodott, gombról gombra haladva szabadította meg kedvese mellkasát az őt takaró textiltől, végül az utolsót is elhagyva széttárta rajta a vékony anyagot.

Chanyeol már nem volt pont olyan, mint régen. Hasáról a kockák a gondterhes évek során eltűntek, s most selymes bőre hasa enyhe domborulatát követte. Sehun egyáltalán nem bánta a dolgot, ugyanis imádta párja puha hasát csókolgatni. Hosszan simított végig rajta ez alkalommal is dús ajkaival.

- Hiányoztál már – sóhajtott fel mosolyogva Yeol, s Hunnie hajába túrt.

- Te is – nevetgélt a fiatalabb, s könnyed mozdulatokkal megszabadult saját ingétől is. Visszagurult barátja mellé az ágyra, s ajkaira simult, felsőtestük forrón súrlódott össze. Sehunt mindig kellemes érzés töltötte el, mikor hallotta szívük vad dörömbölését.

- Ennyi év után is? – tette fel a költői kérdést, majd Chanyeol nyakába temette arcát, s harapdálni kezdte a fiú enyhén sós bőrét.

- Mindennél jobban – nyögött fel a fiú, s ujjbegyeit társa gerincén végigvezetve kezdte bebarangolni szerelme testét.

Sok olyan pillanat van az életben, amikor valamit először élünk át. Az első csók, az első randi, az első szerelem, az első átbeszélgetett éjszaka, vagy épp az első szenvedélyes együttlét. Általában ezek mindegyikét az ember tökéletesnek éli meg, pontosan azért, mert az volt az első.

Ám ennél sokkalta nehezebb olyan „nem első” pillanatokat találni egy élet során, amit igazán tökéletesnek ítélünk, még utólag visszatekintve is. De ha találunk, akkor ezek a pillanatok igazán különlegessé válnak, olyannyira, hogy mindenhová elkísérnek minket.

Ott vannak velünk, ha boldogok vagyunk, de akkor is, ha magányosak, vagy szomorúak, végül velünk lesznek akkor is, mikor az élet kezd elhalványodni, s a megfakult lét kezd értelmetlenné válni. Egy fájdalmas percben, mikor minden kezdi jelentőségét veszteni, egy forró éjszaka tökéletes emléke jelentheti a különbséget élet és halál között.

Ez a júniusi este olyan tökéletes volt Sehun számára, hogy még azon az utolsó, kórházban töltött napon is vele volt, s emléke megmelengette megfáradt lelkét.

6.rész

6. fejezet

- Nem jó, még mindig nagyon kék – zsörtölődött magában Sehun a verőfényes napsütésben fürdő tágas konyhában. A fiú épp egy halványkék és egy fekete marcipán összegyúrásával igyekezett kikeverni az ideális árnyalatot, melynek segítségével megalkothatja a tökéletes elefánt-színű masszát, s vele a csodás állatot élethűen utánzó apró szobrot.

Hunnie ujjai szinte már összeragadtak az édességtől, de ő kitartóan fáradozott műve elkészítésével. Szemében elszántság tükröződött, ajkai apró mosolyra húzódtak, ám nyelvét szája szélén pihentette, mintha csak ott felejtette volna a nagy koncentrálásban.

A néhány centis figura, ha elkészül, Chanyeol születésnapi tortáján fog díszelegni öt társával együtt, kik már a krémes csoda tetején várakoztak. A süteményt is saját kezűleg készítette Sehun időt s energiát nem sajnálva, csak hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen szerelme köszöntésekor.

A barna, könnyű piskótára vastag réteg túrós-vaníliapuding simult, melybe belesüppedtek a krémre szórt zamatos eperdarabkák. A gyümölcsökre egy vékony piskóta borult, takaróként fedve el a tölteléket, s annak ízletes kincseit. A tetejére újabb adag vaníliás bevonat került, melyre az apróra vágott eprek s egy vékony rétegnyi gyümölcszselé terült.

A torta közepén két gyertya helyezkedett el, az egyik egy hármast, a másik egy nullást formázott, s körülöttük hat, illetve ekkor még csak öt kis marcipánszobor helyezkedett el, melyek megalkotásával a fiú órák óta vacakolt.

A figurák mindegyike egy-egy kettejük számára jelentőséggel bíró esethez kötődött, s Sehun nagyon bízott abban, hogy Yeol rá fog majd ismerni ezekre a szobrocskákra, s eszébe idézik majd a kedves történeteket.

Megvallom őszintén, én magam az ilyesmiben nem jeleskedem, így rögtön az első marcipán megfejtése nagy fejtöréseket okozott számomra. Hosszan tanulmányoztam a fehér s fekete négyszögek szabályos váltakozását, mikor végre rájöttem, hogy a marcipán zongorabillentyűket formált, rögtön eszembe is jutott a nap, ami az édességhez kötődött.

A zongora hangja lágy dallamfoszlányok formájában töltötte be a hatalmas ház nappaliját. A falak s a szobában található keményfa bútorok finoman verték vissza a folyamatosan ismétlődő dal akkordjait. Chanyeol gondolataiba merülve játszotta el a darabot újra és újra, s észre sem vette, hogy egyre csak ismétli ugyanazt. Ujjai maguktól mozogtak, szinte oda sem figyelve arra, hogy mikor melyiket mozdítsa meg.

A fiú szülei házába költözésük okozta felhőtlen boldogsága hamar elmúlt, s helyére idővel fokozatosan szívét mardosó önutálat és megvetés furakodott. Nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy lába állapota nem javult. Még mindig ugyanúgy bicegett, mint a műtéteket követően a kórházban, majdnem egy évvel ezt megelőzően. Kitartó tornáztatással és gyógyszeres kezeléssel némi kis javulást ígértek az orvosok, de sosem lesz már olyan, mint régen. S ez volt az a dolog, amit Chanyeol nem volt hajlandó elfogadni. Számára így az élet értéktelen és élvezhetetlen volt.

Sehun határozottan lépett be a terembe, s noha léptei hangos visszhangot vertek a tágas szobában, barátja mégsem vette észre közeledését. Leült a zongoraszékre Yeol mellé, s figyelte annak mélabús játékát. Mindig elvarázsolta őt, ahogy hosszú ujjai légies mozdulataival különböző dallamokat csalt ki a lenyűgöző hangszerből. Sok vidám dalt alkotott meg Chanyeol az évek során, azonban az utóbbi hetekben csakis melankolikus nóták csendültek fel ebben a teremben.

- Mi a baj? - kérdezte halkan párjától Sehun, ugyanis pontosan tudta, hogy kedvesét nyomasztja valami. Jellegzetes, csillogó tekintete helyett szeméből most csak keserűség, fájdalom és megvetés sugárzott.

- Semmi - válaszolta egykedvűen az idősebb.

- Mit mondott az orvos? - Yeol ujjai hirtelen megálltak, egy feszült pillanatra abbahagyva a játékot. Néma csend állt be, csupán az utolsó lejátszott hangok ringtak körbe unottan a teremben. Pár percnyi némaság után Hunnie újra feltette a kérdést.

- Channie, mit mondott az orvos?

A fiú hirtelen beletenyerelt két kezével a zongora billentyűibe frusztráló disszonanciába taszítva eddigi harmonikus játékát.

- Ha ennyire érdekel, azt mondta, nem fog javulni a lábam. Örök életemre egy nyomorult sánta maradok - ordított párja arcába ingerülten, s szemei fátyolosak lettek az elfojtott könnyektől.

Sehunt igazán sosem aggasztotta barátja állapota, hisz nem voltak fájdalmai, csupán bicegett egy kicsit, ami őt egyáltalán nem zavarta. Nem is értette igazán, kedvese miért foglalkozik ennyit ezzel a dologgal, mégis együttérzésből végig asszisztálta a fiú önsajnálatát. De úgy döntött eddig, és ne tovább!

- Channie, hidd el, őszintén sajnálom. Látom, mennyire nehéz ez neked, de túl kell ezen lépned, érted? Igen, egy kicsit sántítasz, és? Mi van akkor? A lényeg, hogy visszakaptalak, élsz és hála istennek nincsenek fájdalmaid. Ne légy hálátlan! Próbálj örülni annak, ami megadatott, és ne amiatt keseregj, amit elvett az élet tőled. – Sehun hangja határozott volt és erős; tudta, hogy ki kell rángatnia szerelmét a depresszióból.

- Chhh… Könnyű ezt mondani, de senki nem akar egy nyomorékkal együtt lenni, mások előtt együtt mutatkozni. Ki kívánna egy sérült embert?

Sehun arca felderült, s végre megértette, miért nem történt köztük semmi azóta, hogy beköltöztek a Park házba. Gyors mozdulatokkal csukta le a zongora billentyűit védő tokot, s könnyed mozdulattal párja ölébe csúszott. Szemből átkarolta társa nyakát, s mosolyogva fürkészte a fiú ében tekintetét.

- Ha érdekel, én mindennél jobban kívánom ezt a sérült embert – használta tudatosan az imént Yeol szájából elhangzott szavakat, majd csípőjével lassan körözni kezdett.

Az volt az első közös éjszakájuk a nagy házban, amit igazán egy párként töltöttek el, s azt az éjszakát követően Yeolban többé nem merült fel az az ostobaság, hogy kedvese nem kívánja őt sérülése miatt.

Sehun időközben sikeresen kikeverte a marcipánmassza ideális árnyalatát, s most apró kukacokat kezdett gyúrni, hogy megalkothassa az utolsó szobrot is. Én közben a következő figurát kezdtem figyelni, ami egy aranyképkerettel rendelkező festményt ábrázolt. Rögtön elmosolyodtam, hisz ezúttal gyorsan sikerült rájönnöm, hogy mire utalhat a marcipán kép.

Sehun némán ácsorgott a hatalmas intarziás ruhásszekrény előtt, s próbálta kitalálni, melyik öltönye lenne a legmegfelelőbb az alkalomra. Régóta várta ezt a napot, s most hogy végre eljött a meseszerűen képtelen esemény, maga sem tudta miért, de aggódni kezdett. Gondolatban próbálta végigvenni az este forgatókönyvét, s felkészülni minden eshetőségre.

- Mi lesz, ha el sem jönnek? – fakadt ki félhangosan dünnyögve, s tovább lapozgatta a gardróbban katonás rendben függő öltönyöket. Egy fényes feketét, és két szürke kockásat azonnal átlapozott, s tekintete most egy halszálka csíkos Hugo Boss öltönyön időzött el.

Kezébe vette a puha anyagot, mely lágyan csusszant ki ujjai közül. Szerette ezt az öltönyt, de félt, hogy a kritikusok szóvá tennék márkás megjelenését, s esetleg rosszindulatú megjegyzéseket generálna csak vele.

- Kész vagy? Indulhatunk? – lépett Chanyeol a szobába egy kifogástalan fekete öltönyben, melyhez fehér inget és egy fekete anyagában kockás nyakkendőt viselt.

- Még el sem kezdtél készülődni? Mindjárt itt van a taxi. Mire vársz még?

- Mi van, ha nem jön el senki? – bukott ki a fiúból aggodalma.

- Ugyan kicsim. Ez az első önálló kiállításod; természetes, hogy izgulsz, de hidd el, nincs rá semmi okod. Két képedet már a kiállítás előtt lefoglalózták, s mire az este véget ér, meglátod, mindet elkapkodják majd. Tehetséges vagy baby, és ezt ők is meglátják, amint megpillantják a műveidet – ölelte magához szerelmét Chanyeol.

- Komolyan így gondolod? – fürkészte Yeol mindig szikrázó pillantásait a fiatalabb.

- Igen, komolyan így gondolom! – válaszolta határozottan, s örömmel figyelte, ahogy párja sietve felvesz egy sötétkék öltönyt, amit már előző nap kikészített.

Ez volt Sehun első kiállítása, ami hatalmas sikerrel zárult. Csupán egyetlen kép maradt meg, amit a fiú egy érdeklődőnek sem adott volna oda. Nem volt képes megválni tőle, a képtől, melyet Chanyeolról készített még távolléte alatt. Ez a rajz átkerült az új galériába is, melyet időközben megnyitottak, s mely Hunnie nevét viselte, s többnyire az ő folyamatosan elkészülő műveit lehetett megtekinteni benne. A kép Chanyeolról azóta is ott pihen a galéria egy kiemelt helyén, a fiú legnagyobb büszkeségére.

Sehun kénytelen volt megszakítani a marcipánszobor előkészületeit, ugyanis csöngettek, s az ajtóhoz sietve vette át a szállítmányt, ami főleg alkoholos italokat tartalmazott, s melyeket azért rendelt házhoz, mert állapota már nem engedte meg, hogy nehéz dolgokat cipeljen, s párjának is megígérte, hogy nem fog semmi megterhelőt csinálni. Gyorsan kifizette a szállítót, aki a megpakolt rekeszt egyenesen a konyhába vitte, s otthagyva távozott is a házból.

Én ez idő alatt gondosan tanulmányoztam a harmadik figurát, ami egy apró barna kiskutyát formált, rózsaszín masnival a nyakában. Nem volt nehéz feladvány, de a szobor aprólékos kidolgozottsága ámulatba ejtett. A fiú valóban nagyon tehetséges, úgy tűnik, nem csak a rajzolás és a festészet terén, de a szobrászatban is.

A tágas nappali most üresen állt, visszaverve apró virágmintás fehér falaival a hely legapróbb neszeit is. Az asztalon ízletes ételek érintetlenül sorakoztak, mint egy elkárhoztatásra ítéltetve, s megannyi különböző üvegben alkoholos italok pihentek a széles kínálótálcákon.

Hatalmas buli kellékei lettek volna ezek, de ezen a napon, 2018.április 12-én nem minden úgy alakult, ahogy azt Park Chanyeol tervezte. Ám én ezen a napon annál közelebb érezhettem magam a gyönyörű ifjúhoz, akire évek óta sóvárogva figyeltem.

A nappali boltíves bejáratában színes betűkkel szedett felirat köszöntötte volna Oh Sehunt, huszonötödik születésnapja alkalmából. A teremben még halk zene lengedezett, valaki oly sietve távozott, hogy megfeledkezett a lejátszó kikapcsolásáról.

A helyiségben alig hallható totyogás neszei terjedtek, mely néha megszűnt, majd idővel újra betöltötte a teret. Egy apró, csokoládé barna spániel, rózsaszín masnival a nyakában járkált a parkettán, apró mancsaival kitapasztalva a padló csúszós felületét. Időnként kicsúsztak alóla lábai, s elterült, mint egy béka, vagy épp szőrös fenekére huppanva fogadta a trükkös talaj közeledését.

A kutyus születésnapi ajándék lesz Hunnienak, de a két órával ezelőtti vidám buli képe egyetlen telefonhívással elhalványult. A vendégek dolguk végezetlenül mentek haza, így most a kis jövevény kénytelen volt egyedül elfoglalni magát a kihalt házban.

Az állatka végül visszatért kis kosarába, és el is aludt, s csak éjfélkor ébredt meg újra, mikor a falióra tizenkettőt ütött. A bejárati ajtó zárjában kulcs fordult, majd feltárult, s lassan a két fiú sziluettje rajzolódott ki a sötétben.

- Jól vagyok! Nem kell cipelned tovább! – ellenkezett a szülinapos, akinek kézfején ragtapasz jelezte, hogy nem rég még infúziót kapott.

- Hunnie, ez nem játék! Pihenned kell! Meg is halhattál volna!

- Igen, de nem haltam meg, úgyhogy ne reagáld ennyire túl a dolgot.

- Menjünk fel, le kell feküdnöd – hagyta figyelmen kívül Yeol a nappaliban szervezett meglepetés buli elől maradt kellékeit.

Sehun lassan a hálószobai nagy franciaágyban találta magát, s gyorsan pizsamájába bújva jelezte együttműködését párjának.

- Ijesztő volt ez a nap – ölelte magához az ágyban ültében hátradőlve az idősebb.

- Sajnálom, hogy tönkretettem a meglepetést – suttogta Sehun, s hangjában bűntudat csengett.

- Ne butáskodj már, nem te tehetsz róla, hogy rosszul lettél.

Ez az eset Sehun születéskori tüdő-rendellenességével kapcsolható össze. Sajnos  a tudomány jelenlegi állása szerint még nem képesek ezt gyógyítani, így csak annyit tehettek, hogy néhány órás gyógyszeres kezeléssel próbálták helyreállítani a fiú normális légzését, ami szerencsére nagyjából tökéletesen sikerült is egyelőre. Én ugyan egy nagyon apró csalódottságot éreztem, mégis bevallom férfiasan, hogy boldogan figyeltem, amikor a két fiú egymás karjaiban sírt a kórházban, mikor Sehun végre magához tért. Megható pillanatok voltak ezek, majd nem sokkal azután saját felelősségre elhagyták a kórházat.

- Mi lesz, ha legközelebb olyankor történik ez, mikor egyedül vagyok?- kérdezte kis félelemmel hangjában Hunnie.

- Ne is gondolj ilyesmire. Én ott leszek veled. – Sehun arcán kedves mosoly terült szét, jól esett neki, hogy párja ennyire aggódik érte. Szorosan bújt kedveséhez, és mélyen magába szívta a fiú ismerős, megnyugvást hozó illatát.

Ekkor gyors léptek apró neszei közeledtek, s halk puffanással landolt az esetlen kis állat az ágyon, majd egyenesen Sehun ölébe mászott. Érdeklődve szaglászta a fiút, majd barátságosan képen nyalta újdonsült gazdáját.

- Hát te ki vagy?- ragyogott fel arca, mikor megpillantotta a kiskutyát.

- Jaj de hülye vagyok, meg is feledkeztem róla. Hát, boldog szülinapot kincsem! – csókolta meg párját gyengéden a kimerült fiú.

A kutyust végül a fiú Hope-nak keresztelte, s remélte, hogy sokáig gondoskodhat majd róla.

Sehun gondosan elpakolta az italokat, s még néhány dolgot, amit a futár hozott, majd újra belevetette magát az édesség megformázásába. Az állat törzse már nagyjából megvolt, most a fejével ügyeskedett, hogy ne egy nagy orrú egérre emlékeztessen. A következő szobrot tanulmányozva lassan ráismertem a formára. Egy csokornyakkendő volt.

- Már megint hol lehet ilyen sokáig? – töprengett hangosan Sehun, miközben kiskutyájának panaszkodott folyamatosan. Hope már egy éve náluk volt, s azóta sokat nőtt, s kezdte megszokni gazdái furcsa viselkedését is. A nap minden percében Hunnieval volt, s egyszer már meg is mentette az életét, mikor a fiú rosszul lett a kis állat addig csaholt, míg másik gazdája oda nem ment megnézni, hogy miért ugat. S észrevette, hogy kedvese eszméletét vesztve fekszik a padlón.

- Az utóbbi időben rengeteget „dolgozik”, mit gondolsz Hope, van valakije? Megcsal ugye?

A kiskutya csak lesújtó tekintettel nézett gazdájára. Ha tudott volna beszélni valószínűleg azt mondta volna, hogy „Ne viccelődj már, ő megcsalni? Még a lábnyomodat is imádja, hülye vagy ember.” De ezen képességének hiányában csak fejcsóválva figyelte, ahogy a fiú fel-alá járkál a hálószobában.

- Azt mondod, lepjem meg és bolondítsam újra magamba?

Az állat értetlenül forgolódott, s tekintetéből kiolvasható volt, hogy „Én ugyan nem mondtam ilyet. Azt hiszem a gazdám megbolondult”, s fáradt, de igen elnéző pillantásokkal hagyta magára a fiút.

Mikor pár órával később Yeol munkától megfáradva hazaért, kedvesét a hálószobában találta, ahol egy szál csokornyakkendőben feküdt az ágyon. A fiúk pillantása találkozott, s azonnal elmosolyodtak.

Yeol szó nélkül közeledett az ágyhoz, s ütemesen szabadult meg alkalmatlankodó ruhadarabjaitól. Pillanatokon belül meztelenül találta magát kedvese alatt, aki forró csókokkal, s szenvedéllyel terhes érintésekkel hozta tűzbe. A háló hamarosan a fiúk vad nyögéseitől lett visszhangos, s a túlfűtött aktus egészen az éjszakába nyúlt.

Mikor végül elnémult a ház Hope felmerészkedett az emeletre, s míg gazdái aludtak, ő az ágy mellett a padlón heverő csokornyakkendő szétrágásával kezdett foglalatoskodni.

Megint csengettek így Sehun újra kénytelen volt kezet mosni, s az ajtóhoz sietni. Az étteremből érkezett meg a futár, aki a vacsorát hozta. A fiú gondosan leellenőrizte, hogy minden megvan-e, amit rendelt, majd kifizette a számlát, s gyorsan visszatért eredeti elfoglaltságához, ugyanis kezdett kifutni az időből.

A következő, s egyben utolsó teljesen elkészült figurát könnyen fel lehetett ismerni; jól emlékszem arra a napra, ami hozzá köthető.

Chanyeol már mindent eltervezett; bekészítette az üdítőket, s Sehun kedvenc sörét is a tv előtt pihenő antik hatású dohányzó asztalra. Tálkákba öntötte kedvese kedvenc ropogtatni valóit, sőt még a cukrászdába is elugrott, s vitt haza abból a tortából, amiért Hunnie rajongott. Vacsorát pedig a kedvenc kínai éttermükből rendelt, amire azonban még várni kellett egy kicsit. A lejátszóba bekészítette a fiú kedvenc filmjét is, így minden készen állt egy tökéletes estéhez.

Már csak Sehun hiányzott, aki sajnos az utóbbi hónapokban többször is rosszul lett, ezért kötelező ágynyugalmat rendelt el neki az orvosa, amit Chanyeol szigorúan be is tartatott vele, Hunnie legnagyobb bánatára. Ő sosem volt az az egy helyben fekvő típus, így ez a kényszerpihenő meglehetős depresszióba sodorta a fiút.

Az idősebb karjaiban szállítva vitte le a nappaliba párját. Sehun ezen a napon is rosszkedvű volt betegsége súlyosbodása miatt. Tudta ugyan, hogy rosszulléte csak átmeneti, s hogy idővel megint jobban lesz, de ezeken a napokon semmi nem tudott mosolyt csalni arcára.

 Unottan tűrte, hogy barátja hurcibálja, s kedvenc filmjének felcsendülő ismerős zenéje, de még az illatozó habos gesztenye torta sem tudta jobb kedvre deríteni.

- Ugyan kicsim, hamarosan jobban leszel és felkelhetsz. Festhetsz, vagy futhatsz, ami csak jól esik. Tudod, hogy legutóbb is csak pár napig tartott az egész.

- Tudom, de mindig egyre lassabban múlik el. Gyűlölöm ezt az egészet...- mérgelődött a fiatalabb, s ölébe vett egy nagy tál nasit, a kedvenc márkájából.

- Rendeltem kínait. A kedvenc nudlidat - tette hozzá reménykedve az idősebb, de ezúttal is elmaradt a remélt mosoly. Chanyeol kezdett komolyan aggódni az este kimenetele miatt.

- Oké - hangzott fel pillanatnyi szünet után a közönyös válasz.

- Jó ez a film, ugye? - próbálkozott tovább kitartóan igyekezve felvidítani kedvesét Channie.

- Ja...

Ez volt az utolsó szó abban az órában, amit Sehun kiejtett. Párja hiába próbálta beszéltetni, nem reagált, sőt érintései elől is elhúzódott. Ám ekkor a feszült csendet a kapucsengő hangja törte meg.

- Áh, megérkezett a kínai kaja - ugrott fel Yeol izgatottan a kanapéról, s bicegős járásával az ajtóhoz igyekezett, majd gyorsan vissza is tért egy zacskónyi vacsora társaságában.

- Isteni illata van! - próbálta lelkesíteni a másikat, de nem járt sikerrel.

- Láss neki! - nógatta barátját miután Sehun percek elteltével sem nyúlt az imádott ételhez, amit máskor az ajtótól a kanapéig tartó úton képes volt félig befalni.

- Miért nem hagysz végre békén? - fakadt ki a fiatalabb ingerülten.

- Azért, mert nem fogom hagyni, hogy a depresszió maga alá teperjen teljesen. Te sem hagytál magamra, és én sem foglak! Túl leszünk ezen is, hidd el kicsim! - simogatta meg kedvese arcát türelmesen. Hunnie egy kicsit megenyhült a hallottaktól; jól eső érzés járta át amiatt, hogy van valaki, aki mindig mellette áll, akármi is történjen.

Sehun végül elfogyasztotta a vacsoráját, s teli pocakját simogatva nézte a filmet tovább. Hagyta, hogy Yeol közben talpát masszírozza, majd gondolt egyet, s egyszer csak felült és a zacskóhoz nyúlt, amiben a vacsorát hozták, majd pillanatnyi habozás után elvette az egyik szerencsesütit.

- Ne, az az enyém! - kapta ki a kezéből az idősebb a kiválasztott édességet.

- Már miért lenne az a tied? - lepődött meg teljesen Sehun a hallottakon.

- Mert lestoppoltam...- mosolyodott el saját idióta válaszán Yeol.

- Szép, szóval már itt tartunk, hogy a sütiket is lestoppoljuk? - nevetett fel gúnyosan a fiatalabb, majd elvette a másik sütit.

Az apró ostyát rutinosan törte ketté, s ekkor tenyerébe egy ezüstszínű karikagyűrű huppant. Pillanatnyi ideig értetlenül figyelte a kezében diszkréten csillogó ékszert, majd leesett neki a dolog, s a hetek óta hiányolt mosoly végre látványosan terült szét arcán. Felpattant, s Chanyeol ölébe mászott, átkarolta nyakát és vállára hajtotta fejét. A fiúnak halkan potyogtak könnyei, de közben levakarhatatlan mosoly ült arcán.

- Nos, igent mondasz? - kérdezte Yeol boldogan.

- Természetesen - hebegte Hunnie, majd párja felé nyújtotta kezét, hogy az könnyen fel tudja húzni a gyűrűt ujjára.

- Szeretlek, mindennél jobban. Akármi is történjen - simogatta Sehun könnyáztatta arcát Yeol. - Elmondhatatlanul boldog vagyok melletted, s ígérem, minden nap azon leszek, hogy téged is azzá tegyelek - folytatta, majd egy szenvedélyes csókban forrottak össze.

Fél évvel ezt követően a két fiú egybekelt. Nem csináltak nagy ügyet a dologból, nem akarták, hogy rossz szemmel nézzenek rájuk, csupán csak hivatalosan is ki akarták mondani esküjüket arról, hogy örökké együtt akarnak lenni szerelemben, boldogságban.

Végre elkészült Hunnie az utolsó szobrocskával is, ami ezúttal már élethűen utánozta azt a kajla fülű elefántot, amit a fiúk Afrikában láttak nászútjuk során. Felkerült ez a dísz is a tortára, s végül a Boldog Születésnapot felirat is elfoglalta helyét a mestermű közepén, a gyertyák előtt.

Az este csodálatos meghittségben telt, csupán ők ketten, s Chanyeol szülei voltak jelen, no meg persze Hope, aki már elmaradhatatlan részét képezte a kis családnak. Mindenkinek nagyon ízlett a vacsora, s Sehun büszkén figyelte, csillogó szemekkel párját, amint az felvágta a tortát.

Mikor kettesben maradtak felelevenítették a történeteket, melyeket a gondosan elkészített marcipánfigurák jelképeztek. Yeol nagy szerencséjére mindet felismerte, s jót mulattak az eseteken.

- Köszönöm a csodálatos estét! – ölelte magához az ágyban Channie szerelmét, mikor a hosszú nap után végre nyugovóra tértek.

- El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküled – halkult el, de nem is akart sokáig ezzel a gondterhes témával foglalkozni, inkább szorosan ölelve kedvesét hagyta, hogy elnyomja őt az álom. Hunnie nehéz szívvel ölelte párját még akkor is, mikor az már elszundított, végül egy órával később nagy nehezen ő is elaludt.